Élmény-befőzés

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mese. Ebben a mesében a királyfi feleséget keresett magának. Kapott is jó tanácsot: ha világszép tündért szeretne, keresse meg itt meg itt a három nádszálat, ezüst késsel óvatosan hasítsa végig az egyiket, s majd meglátja, olyan szép tündér lép ki belőle, hogy menten belészeret. De vigyázzon ám, legyen nála friss, hűvös forrásvíz, mert különben szomjan hal a szépséges leány.  Persze, a királyfi botor módon elpusztítja az első két leányt, s csak a harmadikat sikerül megmentenie. Mert először zavarában bort kínál, másodjára kiügyetlenkedi a vizet a csuporból, és csak harmadjára bír annyira józan maradni, hogy tiszta vízzel itassa meg a gyönyörű tündért. A náditündért. Én ismerek egy Náditündért. De az a Náditündér, akiről most mesélek, egy olyan tündér, akinek víz helyett is zene kell az élethez. Nem mesebeli lény ám. Egy igazi, hús-vér ember. Aki valaha is megismerte, nem tudja elfelejteni, soha. Zeneakadémista koromban találkoztam vele elős...

Mi értelme oltani, ha akkor is elkaphatom a vírust? Sokszor olvasom-hallom. Nem vagyok virológus, én is csak igyekszem okosságban felzárkózni, ezért nincs szakvéleményem, csak teljesen magán és emiatt abszolút szubjektív. Rövid kis életem alatt ez a harmadik alkalom, hogy húsba vágó módon érint a téma. Most azért, mert világjárvány van, tehát mindenki potenciális jelölt. Ezelőtt akkor volt érdekes, amikor a legkisebb gyermekemnek javasolta a doktor bácsi a bárányhimlő elleni védőoltást. Neki beadattam. Méghozzá azért, mert úgy hallottam az egészségügyben dolgozó összes ismerősömtől, hogy a vírus mutálódott, és egyre több súlyos szövődményt produkál. Az emelkedő halálesetekkel együtt. Szóval a kicsi megkapta az oltást, bár sokat töprengtem előtte: a nagyobbik fiamnak összesen ha tizenöt pöttye volt, egy pici hőemelkedés, semmi egyéb extra tünet. Viszont a lányomnak csak a szájában volt legalább száz, a hajas fejbőrén is vagy ezer, és az egész teste borítva volt a pici, rettenetesen visz...

Amikor a zene a túlélés záloga. Akkor is, ha bele kell halni. Defiant Requiem - A dacos requiem - amúgy Verdi jól ismert műve, de furcsa előadásban. A zenekar: egy rozzant zongora, a kórus: a gettóba hurcoltak. Akik elszántan jártak esténként a rosszul megvilágított pincehelyiségbe, hogy éhesen és fáradtan bár - de énekeljenek. Zsidók, akik a katolikus Requiemet érezték a legalkalmasabbnak arra, hogy derékba tört életüket, erőszakkal elvett családjukat, munkájukat, jövőjüket meggyászolják. Mert Verdi zenéjének palettáján a földi élet és az örökkévalóság szinte minden árnyalata megtalálható: a gyász fájdalma, a rettenetes ítélettől való félelem, a gyötrődés mellett ott pislákol a remény, az élethez való ragaszkodás, a könyörületesség is. Megcsillan az öröm fénye, és ami a szövegben nincs, a zene készségesen megjeleníti mind a hiányzó árnyalatokat. Különleges élmény volt részt venni a Zsidó Művészeti Fesztivál nyitóalkalmán. Sötét színpadon ülve vártuk a kezdést. A Vígszínház gyönyörű, p...

Időnként feltüremkedik bennem ez az emlék. Pedig jó volna elfelejteni. Lehettem vagy öt éves. Még ki sem nyitottam a szememet, szörnyű balsejtelem lett úrrá rajtam: leforrázták az alhasamat. Ijedten felültem. Volna, ha tudok. Nem tudtam. Mi ez? Hol vagyok? Körülöttem kedélyes gyerekzsivaj, de nem az zavart. Nézem: tiszta, ropogós a kórházi paplan rajtam. Kezemmel végigsimítottam a hasamat. Mi történt velem? Miért van rajtam kötés? Erre nincs szükségem! Ahogy remegő kézzel szedtem le magamról, ujjaim a belémcsimpaszkodó fémcsipeszekbe ütköztek. Úr ég! Mit keresnek ezek itt? Ez valami hatalmas tévedés! Mint az őrült, szedtem, téptem ki magamból. Szóval ez fáj annyira! Ki volt az a gonosz, aki függönycsipeszeket tett a hasam legérzékenyebb részére? Ez nem volt jó vicc! Borzasztóan fáj! A szobatársaim, vidám hancúrozásukat abbahagyva kiabálni kezdtek: - Nővérke! Nővérke! Siessen gyorsan! Az új kislány felébredt és letépi a kötését! Nem értettem, mi közük ahhoz, mit csinálok. Nekem fáj itt...

Szeretném elmondani, hogy nagyon elégedett vagyok a tömegközlekedés fejlődésével itt Budapesten. Amit évtizedekkel ezelőtt irigységgel vegyes ámulattal bámultam A Nyugaton, a szemem láttára valósult meg itthon. Egymás sarkát tapossák csúcsidőben a villamosok. A buszhálózat bárhonnan bárhová elvisz. A legtöbb járműre kerekesszékkel is fel lehet jutni. Vagyis ez azt jelenti, hogy babakocsival is. A járműpark nagy része egyre újabb. Mikor tegnap mentem haza kicsi fiammal, bevillant a kép: kényelmes, csöndes busz a külső kerületben, megbízhatóan induló-érkező járatok. Ez most a valóság. Ott ültünk rajta. Hála van a szívemben. Akkor is, ha tudom, mindez még bármeddig fejleszthető, míg elérjük Eldorádó szintjét. De ezzel is úgy vagyok, mint a neveléssel: vége, tökéletes terméke sosem lesz. Jogom van viszont mindig éppen annak örülni, ha egy (esetleg több) szinttel feljebb jutottunk.     (Miket írtam még?)

  Félálomból ébredezve a vonaton, hallom, ahogy egy kislányka kérdezgeti édesanyját. Egy darabig türelmesen válaszolgat. Aztán felcsattan: - Ne kérdezgessél már! S bár ismerős a helyzet, mikor már nyűg a gyerek tudásvágya, mégis belémsajdul valami.  Mi is a tanulás öröme? Hát nem az, amikor kínzó kérdéseinkre megtaláljuk a kielégítő választ? Hogy aztán ennek birtokában tovább kérdezzünk? Kíváncsiságunk a tudás motorja, és a megfelelő válasz a kiváló minőségű üzemanyag. A gyerekek meg naponta több órát töltenek el azzal, hogy érdektelen információkkal öntik őket nyakon, és faggatják őket azok, akik sokkal jobban tudják, mi a helyes válasz. Jön az iskola. Tudom, az általános műveltség valóban fontos. Nekem is. Azt is tudom: a finn módszer a tanároknak roppantul fárasztó. (Mert ez nem?) De minden egyes új tanévben felhullámzik bennem: lehetne jobban! Kívánatossá téve a tudást, tukmálás nélkül kínálva. Motivált gyerekek nem is érzik tanulásnak - felszívják a tudást, mint vizet a s...

Szép szeptemberi délután a mai. Az építkezés kihívásait forgatom a fejemben. Leginkább türelemre, az így-sikerült-hogyan-javítsuk-ki típusú rugalmasságra tanít minket. Ma épp egy teherautónyi vakolatot várunk. A hozzávaló ezzel-azzal. Azt ígérték, tízig kihozzák, ezért tizenegy után óvatosan érdeklődni kezdtem a rakomány után. Legyek türelemmel, jön, már elindultak! Kettő után aggódva érdeklődtem újfent. Ekkora dugó azért nincs Csepelen sem! - Még soha nem fordult elő ilyen! - bizonygatja a diszpécser, majd pár perc alatt kideríti, hogy a sofőr elunta a várakozást, és a rakománya budai felével elindult amarra. Viszont ott is dugóba keveredett, de már útban van mifelénk, három körül érkezik. Nem hagyhattam üresen a portát, reményteljesen vártam. Fél négy körül, mikorra már végre indulhattam, mert hazaért a ház ura is, hallom ám, hogy beszélget valakivel. - Még soha nem fordult elő velem! - bizonygatja a fiatal vállalkozók lezser eleganciájába öltözött férfi, míg a ház legkisebb helyiség...