Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mese.
Ebben a mesében a királyfi feleséget keresett magának. Kapott is jó tanácsot: ha világszép tündért szeretne, keresse meg itt meg itt a három nádszálat, ezüst késsel óvatosan hasítsa végig az egyiket, s majd meglátja, olyan szép tündér lép ki belőle, hogy menten belészeret. De vigyázzon ám, legyen nála friss, hűvös forrásvíz, mert különben szomjan hal a szépséges leány.
Persze, a királyfi botor módon elpusztítja az első két leányt, s csak a harmadikat sikerül megmentenie. Mert először zavarában bort kínál, másodjára kiügyetlenkedi a vizet a csuporból, és csak harmadjára bír annyira józan maradni, hogy tiszta vízzel itassa meg a gyönyörű tündért. A náditündért.
Én ismerek egy Náditündért. De az a Náditündér, akiről most mesélek, egy olyan tündér, akinek víz helyett is zene kell az élethez. Nem mesebeli lény ám. Egy igazi, hús-vér ember. Aki valaha is megismerte, nem tudja elfelejteni, soha.
Zeneakadémista koromban találkoztam vele először, Dóri barátnőm jóvoltából. Egyszerű, könnyű, gyerekméretű kerekesszékben tolta. Amúgy anyukámmal éppen egyidős. Csak a sors kegyetlen fintoraként a gyermekbénulás elleni csepptől kapta el pont ezt a rettegett betegséget. És onnantól kezdve véget ért számára az önállóság lehetősége.
Nem tudom, mennyi idejébe került, de mire megismertem, végtelen természetességgel és alázattal tudta kezelni a helyzetét. Megbékélt a sorsával. A hitben és a zenében talált mentsvárra. És ezek egyik legcsodálatosabb metszetében: Johann Sebastian Bach zenéjében. Fürdött a muzsikában. Ezt ette, itta, ezt lélegezte be. No meg ezen felül minden nap egy pár falatot. Kínosan ügyelt rá, nehogy elhízzon, hogy beleférjen a gyerekméretű kerekesszékbe. Először is azért, hogy a Régi Zeneakadémia épületébe bejuthasson, annak cseppecske liftjébe beférjen. Második először pedig azért, hogy elbírja őt az, aki vállalja, hogy szállítja. Kerekesszékkel együtt. Mert időnként pár lépcsőfokot csak meg kellett tenni. (No meg az emberi szükségletek...)
Ezért aztán szinte nem is láttam őt mást enni, mint paradicsomot. Egyetlen paradicsomot, naponta.
Náditündér nekem azt mondta: hülyeség az akadálymentesítés. Legalábbis ne a kerekesszékeseknek akarjanak kedvezni ezzel. Mert igazságtalan. Mert az igazság az az ám, hogy az egészséges társadalomnak nagyobb szüksége van az akadálymentesítésre, mint neki. Mert ahol egy anyuka kényelmesen el tudja tolni a babakocsit, ahol a mamókák el tudnak döcögni a kis kerekes bevásárlókocsikájukkal, ott ők is kényelmesen elférnek.
Igazából nagyon rövid idő az, amíg könnyedén haladunk bárhol. Ezt már anyósom is mondta. Na jó. Időben sok, de szubjektíve máshogy mérjük az időt. Gyerekként is van pár évünk, amíg korlátozott a mozgásterünk és/vagy a biztonságunk érdekében korlátok közé szorulunk. A kisgyermekes szülők határozottan mozgáskorlátozottak. Főleg, ha kevesebb a kezük, mint ahány pici gyerekük van.
Akinek nincs autója,az minden nagybevásárlásnál mozgáskorlátozott lesz, míg haza nem ér.
Aztán előfordul, hogy bizony nem szalad fel olyan könnyen 60 fölött az emeletre az ember.
Vagy éppen valami betegség vagy sérülés korlátozza a mozgásunkat. Ilyenkor minden perc egy örökkévalóság. Kipróbáltam, tutira így van.
Az elmúlt időszakban rengetegszer eszembe jut Náditündér. Amúgy is, de ez az eszmefuttatás engem elég messzire tud vinni. Az életünket abszolút az erős, egészséges, fitt üzemmódra rendezzük be. Jól is tesszük. Többnyire.
Bár...
Bár ha úgy igazítjuk, hogy könnyedén közlekedjenek a kevésbé szerencsések, hosszú távon magunknak teszünk jót vele. Hiszen ahol akadálymentes a város, ott élhetőbb. Családdal is.
Ha pár éve bevezettük volna a maszkhasználat kötelezettséget a tömegközlekedésen, kevesebben estek volna bele az influenzába. Énekesként rettentően tudom méltányolni, hogy most sokkal kevesebb légúti nyavalyám volt, mint megelőző években. (Igaz, sajnos, munkám is kevesebb.) Mi lett volna, ha hamarabb kezdjük el?
Persze hogy tudom: az emberek töredéke az, aki hajlandó ekkora önkorlátozásra.
Úgyhogy inkább azon tűnődök, mi a következő.
Mi lehet az, amire, ha rávesszük magunkat, megmenekedünk a következő csapástól?
Ami úgy véd a fertőzéstől, mint a maszk, meg a személyes higiénia. (Na jó, meg az immunerősítő mozgás, a szeretetteli kapcsolatok.)
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mentális síkon keressem ezt a mentőövet.
Meg lehetne tenni vajon?
Tudnánk korlátozni magunkat, hogy ne püföljük egymás lelkét? A gonoszkodó beszólások, becsmérlések előtt megállni és gondolkozni? Ad abszurdum csendben maradni?
Igen, tudom, van, akinek ez a munkája része. Aki a frontvonalban áll, azt más szabályok kötik. De mi, egyszerű halandók vajon meg tudnánk tenni, hogy együttérzéssel fordulunk az idegesítő másik felé? A másik utas, vásárló, ügyfél, kolléga felé?
A rossz mentális és pszichés állapot persze nehezíti az empátiát. Mit tehetünk egymásért, a békességért? Vagy valahol másutt (is) kéne nagyobb önfegyelmet tanúsítani?
Hol?
Még emlékszem, mert Náditündér elmesélte, hogy mennyire boldoggá teszi őt, amikor látja a tisztára söpört utcát. Meg is köszöni, ha ott találja az utcaseprőt.
Igen. Talán ez. Talán még a hála.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése