Élmény-befőzés

Engedje meg, hogy segítsek! Kérem, úgy szeretnék segíteni! Éppen egy utcai biciklipumpánál szerencsétlenkedek. Tudok pumpálni, csak épp nem szeretek. (Otthon ez a feladat a férjemé.) Többek között azért, mert szutykos lesz a kezem. Ráadásul ezt a pumpát időnként vandál kezek meggyötrik, pedig mindig eszembe jut, amikor elsuhanok mellette, hogy milyen jó, hogy van ez a lehetőség. És most ép. És most már olyan lapos a kerekem, hogy félek, kilapul teljesen, mire hazaérek. Mivel kivételesen nem sietek, megállok. A vandál kezek azonban most is aktívak voltak: a pumpaszelepet belül elgyalázták. Tiszta erőből kell rászorítani, hogy ne csak mellé menjen a levegő. De közben a pumpa karját kéne erőből felhúzni meg lenyomni - hát ez nem megy. Csüggedtségembe némi szomorúság vegyül, ugyanis az egész ügyeskedés arra volt elég, hogy a maradék kevéske levegőt is kilehelje a kerekem. Hát tolhatom hazáig. Ekkor lép elém a Csepeli Nyugdíjas Úr, aki nagyon szépen megkér: hadd segítsen. Ámulok. Aztán elő...

Hurrá! Lehet az egyes villamoson biciklit szállítani! Igaz, az alacsony padlóson pont nem. Sebaj. Erős vagyok, azért biciklizek, nem? A régimódi villamosra fel szabad tenni a bringát. Kicsit magas az a két lépcsőfok, de hiszen erős vagyok, azért biciklizek, ugye? Igaz, azoknál az ajtóknál, ahol fel lehet tenni, a két magas lépcsőfok közepén van egy kapaszkodó korlát. Így már nagyobb kihívás feltenni a biciklit. De hiszen erős vagyok, ügyes vagyok, azért biciklizek, nem? Igaz, az ablaknál, ahol elvileg rögzíteni lehet, sőt kell is egy tépőzárral, kizárólag olyan tépőzár van, amelyik a karmos. A fogadó, puha fél egyik járaton sincs - legalábbis nekem nem volt szerencsém találkozni vele. Sebaj, hordok magamnál puha tépőzárat, ha már egy ilyen hosszú szakaszt meg szeretnék rövidíteni a villamossal, miközben biciklizek, ugye? Igaz, a kényelmesebb biciklim, ami suhan, mint az álom, nem zörög, nem akadozik, nem dobja le minduntalan a láncot, könnyű tekerni és váltani is rajta, nos, ez a bicik...

A bűnöst szeretni, a bűnt gyűlölni. Ezt tanultam a Mestertől.  És örülök neki, hogy ő ilyen, mert vannak gyengeségeim, olyan pontok, ahol újra és újra szétfoszlik az anyag. Ahol bűnbe visznek a gondolataim, vágyaim, kívánságaim. Minimum gondolati szinten. Mert amikor már eljátszom a gondolattal - az én szigorú Mesterem szerint az már egyenértékű a bűnnel. Ezt nehéz megérteni, ez ellen lázad a belső emberem. Kinek árt az, amit gondolok? Nem csináltam semmit! Ez azért tényleg nagyon kemény! Hol van itt a megbocsátás, az atyai szeretet? Csak gondolok rá, még csak ki sem mondom! Kinek mi köze hozzá? Pedig így, ötvenen túl, már nagyon értem.  Mert miközben védem a gondolataim szabadságát, érzem benne a visszásságot. Párhuzamosan ezzel a gondolati szabadsággal fut ugyanis a "minden fejben dől el" mítosz. Hogy csak gondolj rá! Színezd ki magadban! Képzeld el a lehető legaprólékosabban! Mert ez az út ahhoz, hogy megvalósuljon. Szóval vannak a gondolatok, amelyek már alig várják, hogy...

Mondhat bárki bármit, a fiatal focipalánták igenis lovagiasak.  Régen a Kisfiam focista volt. Nagyon szeret focizni és tehetséges is. Egy baj volt vele: utált versenyekre, tétmeccsekre járni. De egy leigazolt sportolónak muszáj, nincs irgalom, nincs kegyelem.  Hát ezeken a meccseken figyeltem meg, hogy mekkora előnye volt azoknak a csapatoknak, akik lányokat is pályára küldtek. Mert ezek a férfi-palánták hiába tudták, hogy ő is ugyanolyan ellenfél, mégis úgy bántak velük, mint a hímes tojással. A lányok vadul támadtak, cseleztek, a fiúk pedig megpróbáltak ellentámadásba lendülni. De valahogy nem igazán ment, mert mindig vigyáztak A Lányra. Hogy ne essen baja. És amennyire bosszantó volt az egyenlőtlenség, annyira szívmelengető a gyengédség. Hát persze, hogy nem így kellett volna! Ha egyszer pályára lép, tessék viselni a következményeket!  És ésszel ugye nem akarták volna másképp kezelni a lányokat, de valahogy mindig így sikerült.  Ezen mérkőzések után nem tudtam bos...

Süt a nap. Az emberek izzadnak a melegben. Pont, mint a szaunában. A szaunában izzadás egészséges. A napszúrás viszont nem, nagyon nem, úgyhogy könnyű, világos kalap vagy vizetett haj dukál - a rádióban egy orvosszakértő ezt ajánlotta. Meleg van. Gyerekkoromban ezt banánérlelő hőségnek titulálták. Nálunk nincs banán. Nálunk paradicsomérlelő meg málnaérlelő meg barackérlelő és ezekhez hasonló hőség van. Mit irkálok erről? Csak. Mert szeretek békés témákra fókuszálni.  Egyébként meg rosszul vettem be az egyik kanyart, egyedül az én hibámból, és ismét megtapasztaltam, mennyi segítőkész ember van. A magyarok nagy része segítőkész. Most már arra is rákaptak, hogy a HÉV-re föltegyék meg onnan lekapják a bringámat. Odaállnak elém kedves, jóságos mosollyal, mintha ők kérnének szívességet. Eleinte visszautasítottam, mert hát tényleg elég erős vagyok ehhez, különben nem pattannék nyeregbe. Most már elfogadom. Végül is - nekem is könnyebb. És szerintem nekik tényleg öröm, hogy segíthetnek. Ho...

Furfangos az emberi elme. Miket össze nem kombinál. Nézem az emberek arcát. Most, hogy már szaporodnak a ráncaim és az ősz hajszálaim, még inkább igyekszem figyelni, hogy az arcomon legalább a fény maradjon meg. Rájöttem, hogy a pofika megereszkedése összefügg a mosolygással. Ha mosolygok, edzésben maradnak. Ha nem, megtöttyednek.  Erről eszembe jutott az a bizonyos pozitivizmus. Hogy az most jó vagy sem, arról nem kívánok vitatkozni, mindenesetre nekem kellemesebb egy mosolygós, mindenben-találok-valami-szépet, vagy-ha-nem-hát-csinálok társasága. Mert átragad rám is. Aztán eszembe jutott, hogy a népek miért is NEM mosolyognak: mert mindig van valami, amitől nem kerek a világ. Istenem, ez van. Ez igaz. És persze, szabad bosszankodni, kell is egy kicsit. De tudjátok, erről meg mi ugrott be? Hogy a latin nyelv is milyen furfangos! Male dicere. Rosszat mondani. Mondhatni : kimondani a rosszat. Egybeírva: maledicere, azaz átkozni... Na most mondd meg, mi a különbség az egybeírt és a kü...