Jeltelen

Az egészség jeltelen - hallottam ezt a meglepő, de tulajdonképpen teljesen igaz és logikus mondatot Dr. Bagdy Emőkétől.

Aztán rájöttem, hogy ez nemcsak az egészségre, az erőre is igaz.

Jeltelen. Fel sem tűnik. Bezzeg, ha fáj! Bezzeg, ha nem bírom! Azt nem lehet nem észrevenni.

Amikor egészség és erő van, akkor "ide nekem az oroszlánt is!", igaz, nem pont úgy, ahogy Shakespeare gondolta, hanem csak amolyan köznapi értelemben. Mert Shakespeare ugyebár csak a színpadi, eljátszott oroszlán szerepet adja oda annak az egyszeri parasztnak, mi azonban rögtön arra gondolunk, hogy megvívunk vele, mint Sámson, és természetesen le is terítjük puszta kézzel, pont ugyanúgy, mint a bibliai alak. (Tessék, mindjárt kihoztam, hogy ez csak félig-meddig köznapi, inkább ószövetségi.)

Akárhogy is, ez az erő- meg egészség-dolog fura ám. Amikor van, olyan természetesnek vesszük, mint a levegőt (ami persze szintén csak a mi szűk univerzumunkban természetes), még csodálkozunk, rosszabb esetben bosszankodunk rajta: mások miért nyavalyognak, szedjék már össze magukat! Aztán ha elfogy akár az erő - és ehhez a szimpla fáradtság is elég tud ám lenni -, akár az egészség - ehhez pedig elég, ha kibicsaklik az ember lába, megégeti a kávé a száját vagy begörcsöl a talpa, nem kell mindjárt nagy dolognak történnie -, mindjárt más a leányzó fekvése. Hirtelen ijesztő távolságra kerül elég sokminden, ami addig természetes volt. Rájövünk, mennyire esendőek vagyunk. 

Azt hiszem, ez a gyengék, a gyengeség ajándéka. A rászorultság. Szerencsés esetben ebből megszülethet egy egészséges alázat. Tudom, hogy másokra van szükségem. 

A Mások számára is tanítás lehet: vigyázz, szükség van rád, nem élhetsz csak magadért! 

Nekem fordítva adatott meg, mint a legtöbb embernek. 

Beteges, gyengécske kislány voltam. Ráadásul hirtelen nőttem meg kamaszkoromban, esetlen és ügyetlen lettem, és ha lehet, még gyöngébb.

Szerencsére sokféle tehetséggel áldott meg az ég, így a gyengeségem ellenére is eljutottam valahová. Benned több van ennél! - hallottam számtalanszor fejüket csóváló tanáraimtól. Tudtam, ám "a lélek ugyan kész, de a test erőtelen" volt. És frusztrált, hogy hiába próbálom kihozni magamból azt a bizonyos többletet. Mert az izomzatom, a munkabírásom nem engedte. 

Mennyi próbálkozás ment fuccsba!

Gyógytorna, ahol - elegánsan kifejezve - lezser tanárunk nem fordított figyelmet arra, hogy valóban gyógyító és személyre/nyavalyára szabott legyen a mozgás. Rászabadította a fiatalokat a kosárlabdára - innentől elvesztem. Nem tudtam szaladni még labda nélkül sem, pláne kikerülni bárkit. Inkább a kispadon pihegtem azon tűnődve, hogy mi értelme ennek az egésznek, és csak göthösebbnek éreztem magam attól, hogy rajtam kívül minden gyógytornára beutalt simán bírja a kosarazást.

Ez a selejtesség-érzés elég sokáig kísérte az életemet.

Azt nem mondom, hogy mióta eszemet tudom, mert igenis vannak a kezdet kezdetéről tökéletesség, nem is, akadálytalanság-élményeim. Aztán elég hamar elfogytak. Nem sorolom mi mindenért. Mi minden ért, hogy így történt.

Azt sem taglalom, milyen aprólékos, sziszifuszi munkával értem el azt, ahol vagyok. Csak elmesélem, hogy köszönöm, jobban vagyok és erősebb, mint valaha. És végtelenül hálás mindezért. Mert akárhogy nézzük: nagyrészt még így is - ajándék. Kegyelem.

....

Rájöttem: az öröm is éppen ilyen. Amikor már megvan az örömre való képesség, könnyed és akadálytalan az öröm áramlása, akkor elképzelni is nehéz, hogy mások miért nem választják ezt a különlegesen energetizáló móduszt. Pedig most már tudom: ez sem természetes. Kitartó gyakorlást igényel. 

Különleges tapasztalatom: ha hálás szívvel, örömöt megélve megyek, sétálok , andalgok, sietek (szinte bárhol), zavarodott csodálkozással fordulnak meg utánam. Tudom, nem a különleges szépségem miatt. Mert ha gondtól borúsan megyek, a kutya se fütyül rám. Az örömöm. Az tetszik. Az hoz zavarba. 

Még akkor is, ha most már nem olyan nagy ritkaság kis hazánkban, mint kislánykoromban. Akkoriban leszólított egy idős német házaspár, hogy hogyan lehetséges, hogy én is magyar vagyok, mégsem búvalbélelt, morcos az arcom. (És igen, értettem, mert addigra már megvolt a német nyelvvizsgám is.)

Azóta is tudom, hogy az öröm elsősorban döntés kérdése. Elsősorban. Többnyire.

De nekem könnyű, mert nekem nehéz. Minél több nehézség, annál nagyobb kihívás. Ez is edzés! És akkor a hétköznapi örömök maguktól folynak be a tudatomba.

.....

Ma reggel például láttam egy csodálatos napkeltét. Beragyogta a Szigetcsúcsot és a mai napomat.

Ráadásul este egy szépséges naplementét.

A kettő között pedig egy gyönyörű NAP volt.

Próbával, ihlettel, szeretett embereim között itt is - ott is.

Köszönöm!