Élmény-befőzés

- Én nem merném ott hagyni. Biztosan ellopnák! - Ugyan! Ezt az öreg csotrogányt?  - Az nem számít. Aki elviszi, annak ez mindegy. - De hiszen folyamatosan járőröznek a környéken. Meg hát ki van világítva, be van kamerázva! - Hidd el, semmit nem ér az. Én tudom. - Neked midet lopták így el az utcáról? - Semmit, de hát nem is hagyok kint semmit. - Autót sem?  - Az más. Hidd el, nem sokáig marad meg a biciklid!  - De hiszen mindig kikötöm! - Az teljesen mindegy. Utálom az ennyire indokolatlanul negatív dumát, ezért hát kissé előrehajlok, lehalkítom a hangomat: - Tudod, az enyémen speciális biztosítás van. - Hogy érted ezt? - Úgy, hogy őrangyalok vigyáznak rá. Erre már tényleg nem lehet mit mondani, itt abbahagyta a kolléga, és elhallgatott egy darabig. Legalább öt éve már, de lehet, hogy hét is, hogy lezajlott köztünk ez a beszélgetés. Azóta sem sokat beszélgettünk. De a bringámra azóta is vigyáznak az őrangyalok. Innen is köszönöm nekik! Nem volt mindig könnyű dolguk. Volt,...

Éppen azon merengtem, milyen jó a gyerekek közvetlensége, kíváncsisága. Az előbb a HÉV-en füleltem, milyen édesen csacsog egy kislány, és az édesanyja milyen természetes türelemmel válaszolgat neki, beszélget vele. Leszálláskor a kislány vágyakozva a kosaramba nézett:  - Anyu, hová viszi a néni a cseresznyét?  Nem hallottam, pontosan mit válaszolt, de odafordultam: - Szereted? Hevesen bólogatott. - Gyere, vegyél belőle!  Még az anyuka lelkére kötöttem, hogy okvetlenül mossák meg, mielőtt megeszik. Amint pörgetem a gondolataimat a villamoson üldögélve, a szemben ülő, csinosan öltözött, szolidan sminkelt idősebb asszony megszólított: - Ne haragudjon, hogy megkérdezem: mennyiért vette a cseresznyét? - Csak úgy leszedtem a fáról az udvarunkban. - Mert tegnap néztem az Aldiban, hogy kétezernégyszáz forint! - Én meg ingyen szedtem. Nem igaz ám, rengeteg meló van vele. Permetezni kell, szárazságban locsolni, és nagyon kényes, hamar tönkremegy. - Tudom, a Balatonon nekem is van. ...

Hogyan lehetne a kapcsolatápolást a félig-meddig szabad napokba bezsúfolni? Egyik legjobb program talán egy kis kirándulás. A gyerekekkel voltam is hétvégén Anna-hegyen. Régi, jól bevált kis kirándulóhelyünk ez. Különlegessége és fő értéke, hogy roppant közel van hozzánk: autóval mindössze húsz perc. Autóval. Csakhogy már egy éve nincs autónk. Mégiscsak kikocsikáztunk: a húgomék autócskájával. Merthogy itt pöffeszkedik az udvaron. Legyen valami hasznunk is belőle! Hát volt is, szuper kis túra volt. Még a napi bodzaszörphöz valót is összegyűjtöttük. Mondtam is utólag Gergőnek, milyen csuda kis kirándulás volt, ismételjük meg hétfőn kettesben is, a szabadnapunkon. Vagyis félig szabad napunkon - merthogy neki délután próba.  Aztán eljött a hétfő, és elég nyersen közölte, hogy nem autózunk. Az autó nem a miénk, ne használjuk, ha nem muszáj. A mondanivalójával ugyan egyetértettem, de a nyers, kemény hangnemmel nem. Azon felül meghökkentem, merthogy emlékeim szerint ebben állapodtunk meg...

Végül én is leszálltam. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb - maradni vagy menni. Láttam, hogy a következő hetes busz is megállt a megállóban. A buszunk kiürült, alig lézengett pár ember rajta. A busz előtt szembefordulva egy villogó rendőrautó. Hogy került ide? Miért? Már percek óta álltunk az Amerikai úti megállóban. Elmélyülten telefonáltam, éppen nagyon karitatív elfoglaltsággal, nagyon figyeltem, erősen koncentráltam, így a külvilág hangjait kikapcsoltam addig. Csak azon csodálkoztam, hogy miért néz mindenki előrefelé, mustráló, kíváncsi tekintettel. Befejeztem a hívást, és vártam. A busz már indulásra készülve becsukott ajtókkal állt, de nem indult. Újabb pár perc elteltével kinyitotta az ajtajait. Végigcikkant a fejemen: miért pont erre szálltam, amikor ez minden megállóban megáll? Már több gyorsjárat elhúzott mellettünk, mi meg állunk, és várunk, ki tudja, mire. Néhányan elindultak, mások reménykedtek, hogy mindjárt indulunk. De ennek nem volt a legcsekélyebb jele sem.  Ek...

Holle anyó rázza a dunnát. Vagy valamelyik frissen hozzá szegődött leányka. Márciusi hó nyilván csak ezért lehet. Azonnal el is olvad, hiszen mindjárt tavasz van. Igazi, napfényes, rügyeket és bimbókat kipattintó tavasz. Ezt várja Holle anyó is: lám, nekiállt a tavaszi nagytakarításnak. Átszellőztet szekrényt, ágyneműt, friss cihát húz párnára, paplanra, alaposan kitakarít. Takarítják az Operaházat is. Nem, persze hogy nem Holle anyóék. Van munkája ennek a maroknyi embernek bőven. Még nincs átadva a Ház, még nem is minden van teljesen készen, folyamatosan jönnek-mennek a munkások, zajlanak a munkálatok, az utolsó simítások. Meg az utolsó előttiek. Meg az azelőttiek.  Zajlanak a próbák is. A technikai személyzet fúr-farag, ezerszer is átalakítja a színpadot a rendező igényei szerint. A világosítók is állítgatják a reflektorok, fejlámpák fényét. Ide-oda pásztáznak a fénycsóvák, villognak a ki-be kapcsolástól. Az ügyelők pszichiáterhez illő türelemmel figyelik a folyamatot, hívják, kü...

Ki az, aki valóban nem megfelelő testbe született? Ismerek személyesen pár embert, aki nem kapta meg azt a testet, amit méltónak érezhet egy átlagos ember. Ismerek csodálatos embereket, akik orvosi hiba miatt lettek örökre nyomorékok. Nincs mit szépíteni rajta. Tudok gyermekekről, akik az élettel össze nem egyeztethető rendellenességgel születtek. Tudok emberekről, akik folyamatos orvosi kezelés nélkül nem élnének sokáig. Ismerek taszító külsejű embereket. Mit lehet tenni ilyenkor? Kell-e keresni, miért mindez? Kinek a mulasztása? Kinek a bűne? Ki tehet róla? Miért engedi az Isten, ha van egyáltalán, hogy ilyesmi történjen? Mit lehet ilyenkor tenni? Ismerem a megnyomorított testben igazgyönggyé szenvedett lelket. Ismerem az anya fájdalmát, aki megszülte életképtelen gyermekét - és elengedte. Vissza, ahonnan ideérkezett. Ismerem a torz külső mögött arannyá párolt lélek finomságát. És a bőrömön élem meg, milyen, ha valaki az orvosok nélkül életképtelen. Milyen érzés selejtnek lenni. És p...

Van nekem egy nagyon öreg vitorlavirágom . Még az előző évezredben kaptam, diplomakoncerten. Ebből is látszik, hogy egy valóságos matuzsálemről van szó. De nem látszik ám rajta. Most éppen közepes méretű. Volt már fél fürdőszobát betöltő, hatalmas bokor és volt egy szál levélkével árválkodó.  Nagyon szeretem. Valahogy összenőttünk. Ami különlegessé teszi számomra még, az az, hogy a lelkiállapotomat gyönyörűen le lehetett olvasni róla. Ha szép kerek volt az életem, tizesével ontotta a virágokat méteres lombjában. De ha vihar tépte a lelkemet vagy titkos féreg foga rágta, menten sorvadásnak indult: kisebb és kevesebb levelet hozott, az is sárgult, aszott, a virágai is egyre kisebbek lettek, míg el nem tűntek. És ültethettem csodaföldbe, öntözhettem csodatáppal - rá se bagózott. Kornyadozott.  Aztán egyszer csak, valami érdekes úton-módon azt hozta az élet, hogy orchideák kezdtek gyűlni körülöttem. Igen, emlékszem már. Drága Ági húgom hozta az elsőt, amikor megtudta, hogy most m...

 Ahogy feslett erkölcsű, pénzhajhász szerencsejátékosként odalibegek életem legmagasabb sarkú, mégis hordhatóan kényelmes, talánbordó cipőjében, fekete, fűzött derekú, csipkés nadrágszoknyás ruhámban, könyök fölé érő csipkekesztyűben, szaloncukor formájú kalapommal a vörös göndör paróka fölött a másik kártyázó társasághoz, kedves kalapos kollégám a szokásos, kötelezően kokettálós köszönés helyett csak búsan mered maga elé.  - Ne is kérdezd! Ez az utolsó. Vége. Vége a Manonnak meg az egésznek. Itthagyjuk ezt a csodás házat, ahol annyi hihetetlen élményben volt részünk! - és sorolja, sorolja az emlékeket. Gyász lengi be hirtelen a tiritarka, fényes társaságot. Tényleg. Ha most itt az Erkel is bezár, mikor nyit meg újra? Láttuk az Operaház többéves csúszását. Reménytelenség, lemondás és csüggedés árad szavaiból, lényéből. Jaj, de megértem! Közben pedig bennem egészen más is munkálkodik. A várakozás izgalma. Mert nemsokára újra az Andrássy útra járunk dolgozni. Az Operába. Az OPER...