Nem jó testbe született

Ki az, aki valóban nem megfelelő testbe született?

Ismerek személyesen pár embert, aki nem kapta meg azt a testet, amit méltónak érezhet egy átlagos ember.

Ismerek csodálatos embereket, akik orvosi hiba miatt lettek örökre nyomorékok. Nincs mit szépíteni rajta.

Tudok gyermekekről, akik az élettel össze nem egyeztethető rendellenességgel születtek.

Tudok emberekről, akik folyamatos orvosi kezelés nélkül nem élnének sokáig.

Ismerek taszító külsejű embereket.

Mit lehet tenni ilyenkor?

Kell-e keresni, miért mindez? Kinek a mulasztása? Kinek a bűne? Ki tehet róla? Miért engedi az Isten, ha van egyáltalán, hogy ilyesmi történjen?

Mit lehet ilyenkor tenni?

Ismerem a megnyomorított testben igazgyönggyé szenvedett lelket.

Ismerem az anya fájdalmát, aki megszülte életképtelen gyermekét - és elengedte. Vissza, ahonnan ideérkezett.

Ismerem a torz külső mögött arannyá párolt lélek finomságát.

És a bőrömön élem meg, milyen, ha valaki az orvosok nélkül életképtelen. Milyen érzés selejtnek lenni.

És pontosan tudom, hogy teljesen igazságtalanul, a szenvedésben meggyötört lélek nem mindig válik arannyá. Mert van, aki összeroppan, megkeseredik.

Aki hibáztat, bűnbakot keres, vádolja az Istent és egyfolytában panaszkodik. De annak nehezebb az élete. Azok körül megromlik a levegő. Másokat hibáztatnak, másoktól várják a folyamatos elégtételt. Ám soha nem lesz elég. Mert ami igazán megelégít, az furamód nem feltétlenül a külső, nem a körülmények változásából születik meg. 

Az igazi kincs a belső béke. Amikor tudom, hogy nem tudok mindent megváltoztatni, meg nem történtté tenni. És mégis, mégis igent mondok a saját, ütött-kopott életemre, a saját, privát megélt szenvedéseimre, veszteségeimre, gyenge mivoltomra, a kapott testemre.

Igen, ez nehéz. Nagyon fáj. De nem a fájdalom a lényege. Az csak egy eszköz ahhoz, hogy eljussak ahhoz az állapothoz, amelyben kibékülök tökéletlen önmagammal, és végső soron az életem ajándékozójával. 

És valami erő feletti erő van ebben a belső megnyugvásban. És béke.

Erről lehet felismerni, ha elfogadom a testet, az életet, amibe születtem. A békéről. A körülöttem sugárzó erőtérről. 

Elég csak rágondolnom megnyomorítottsága ellenére derűt sugárzó ismerőseimre. A veszteségét meggyászolt anyára, aki emelt fővel és sebzettsége ellenére is nyitott, meleg szívvel folytatta áldott életét. A csúnya arcból sugárzó derűre és elfogadó szeretetre. A folyamatosan kezelt és kezelendő betegsége ellenére is kicsattanó életörömmel élőre. És már csak a rágondolásból erőt nyerek.

Mert születhetünk bármilyen testbe, a lényeg: részesei lehetünk ennek a hatalmas, Élet nevű társasjátéknak. És ebben a játékban nem az nyer, aki előbb a végére ér. Nem is az, aki több pontot szerzett. Mert ezt a játékot ezerféle módon lehet megnyerni. A főnyeremény: hogy beszállhattunk egyáltalán. Hogy esélyt kaptunk arra, hogy kipróbáljuk ezt a csodálatos és fájdalmas létet, a tökéletlenségében is csodálatos emberi testben. Az igazán lényeges részünk úgyis megfoghatatlan. És ez a megfoghatatlan valami képes irányítani ezt a testet, és ezen keresztül fejlődni. A fejlődéshez kell a test. 

Bármilyen. 

(És mielőtt elbizonytalanodna bárki is: nem vagyok az orvosi kezelések ellen, sőt. A korrekciós, egészséget védő műtétek ellen sem. Amik egy magasabb minőségű élet megéléséhez vezetnek. Ahogy a fogszabályzásnak is van értelme.)

(Miket írtam még?)