Végül én is leszálltam. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb - maradni vagy menni.
Láttam, hogy a következő hetes busz is megállt a megállóban. A buszunk kiürült, alig lézengett pár ember rajta. A busz előtt szembefordulva egy villogó rendőrautó. Hogy került ide? Miért?
Már percek óta álltunk az Amerikai úti megállóban. Elmélyülten telefonáltam, éppen nagyon karitatív elfoglaltsággal, nagyon figyeltem, erősen koncentráltam, így a külvilág hangjait kikapcsoltam addig. Csak azon csodálkoztam, hogy miért néz mindenki előrefelé, mustráló, kíváncsi tekintettel. Befejeztem a hívást, és vártam. A busz már indulásra készülve becsukott ajtókkal állt, de nem indult. Újabb pár perc elteltével kinyitotta az ajtajait. Végigcikkant a fejemen: miért pont erre szálltam, amikor ez minden megállóban megáll? Már több gyorsjárat elhúzott mellettünk, mi meg állunk, és várunk, ki tudja, mire.
Néhányan elindultak, mások reménykedtek, hogy mindjárt indulunk. De ennek nem volt a legcsekélyebb jele sem.
Ekkor szálltam le én is, keresve a késedelem okát. Ekkor láttam meg a rendőrautót. Balesetre utaló nyom egy szál se, mi történt?
- Kell nekem a buszsofőr vagy nem? - kérdezte a Háromnevű rendőr a szolgálati telefonján. - Elég egy ember, vagy kell a buszsofőr? Értem.
Letette a telefont.
- Egy emberre lenne szükségem tanúnak. Aki látta, mi történt.
- Én láttam, de sajnos nem érek rá, gyerekért megyek - mentegetőzött a szürke ruhás nő.
- Van még, aki látta? Egy tanúra van szükségem. Ha nincs, a sofőrt kell elvinnem.
Szinte kongott már a busz az ürességtől. Rajtam kívül egy idős bajszos és egy egyetemista fiú volt a buszon.
- Most szálltam fel, nem láttam semmit - így a bajszos.
- Én láttam mindent, hallottam is, de egyetemre megyek. Mennyi időt vesz igénybe?
- Sietni fogunk, max egy óra. Vizsgára mégy vagy órád lesz?
- Vizsgára is, mindegy, de hol fogunk végezni?
- A Stefánián. Úgyis arrafelé mennél, nem? - próbálta elütni a dolgot a rend ifjú őre. Végül a sötétbe öltözött egyetemista megkönyörült az emberiségen, és elment vele, tanúskodni, a Stefániára.
Láttuk, hogy ugyanabba a kocsiban ültették, ahová a randalírozót zsuppolták be.
- Mi történt tulajdonképpen? - kérdeztem a sofőrt. Nem válaszolt. Falfehér, vékony arcán látszott, hogy nagy erőkkel palástolja az érzéseit.
- Nem hallott semmit? - kérdezte a szürke ruhás. - Azt hogy lehet? Hiszen nagyon hangosan őrjöngött!
- Nagyon koncentráltam a telefonbeszélgetésre - mentegetőztem.
- Az úgy volt, hogy egy cigány úriember... - kezdte az egyetemista.
- Úriember...! Milyen finoman fogalmaz! - mondta csak úgy magának a szürke ruhás.
Ekkor szállt fel a buszra a Háromnevű, hogy tanút kerítsen, így az egyetemista nem fejezte be az elkezdett mondókát. Be kellett érjem a buszsofőrrel, (aki nem szólt semmit, csak becsukta a plexi ajtót, és elindult) a bajszossal (aki sajnos nem volt ott az ominózus eseménynél) és a szürke ruhás nővel, aki végül megkönyörült rajtam, és elmesélte, hogy egy jól szituált külsejű, de nem egészen tiszta fejű férfit elkapott valami megmagyarázhatatlan düh, és elkezdett ocsmányságokat ordítozni a sofőr felé, majd felbőszülve azon, hogy nem reagál, ököllel, tenyérrel csapkodni kezdte a plexi ajtót. Valóban, ott volt még a tenyere nyoma.
- De hogy került ide a rendőrség?
- Hát felhívtam őket. Kérdezték a busz rendszámát, mondtam, hogy majd leszállok a megállóban és megnézem, de mondták, hogy bent a buszban is ki kell írva lennie. Na, hát ezt is megtanultam ma, hogy mindig látható bent a busz rendszáma. Maga tudta? Mert én nem. Milyen jó, hogy nem kellett nekem tanúskodni. Nagyon nem szívesen mondtam volna jegyzőkönyvbe, amiket mondott.
A következő megállóban a buszsofőr kinyitotta és ingerülten becsukta az ajtót a két lány előtt. Aztán újra kinyitotta, foga között szűrve a szót:
- Ezek is mit korzóznak itten! Döntsék el, hogy felszállnak vagy maradnak!
Tapintható volt az elfojtott frusztráció.
Megértően néztük a fülke átlátszó ajtaját - nem nézett ránk, de érezhető volt, hogy tudja, hogy figyeljük. Hogy jóindulatú megértéssel figyeljük.
Elvégre nem csak őt fenyegette veszély. Hiszen a buszban ülő-álló összes utas épsége forgott kockán. Egy megállóval és negyed órával hamarabb.
A következő megállónál egy kisfiú futott nővérével a buszra. Már csörgött a busz csengője, bumm, csapódott az ajtó.
- Várjuk meg őket! - kérleltem.
- Köszönjük! - a gyerekek lihegtek, örültek. És még ülőhelyük is volt. Hiszen a másik hetes buszon szorongott szinte a teljes utazóközönsége mindkét busznak.
Lassan szállt le a nyugalom a hetes buszra. De utolérte.
Beszélgettünk még egy keveset a szürke ruhással, aztán leszálltunk a Blahán.
- Szép, békés és nyugalmas délutánt! - köszöntünk el a sofőrtől.
És meglepve láttuk: visszamosolygott.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése