Hogyan lehetne a kapcsolatápolást a félig-meddig szabad napokba bezsúfolni? Egyik legjobb program talán egy kis kirándulás.
A gyerekekkel voltam is hétvégén Anna-hegyen. Régi, jól bevált kis kirándulóhelyünk ez. Különlegessége és fő értéke, hogy roppant közel van hozzánk: autóval mindössze húsz perc. Autóval. Csakhogy már egy éve nincs autónk. Mégiscsak kikocsikáztunk: a húgomék autócskájával. Merthogy itt pöffeszkedik az udvaron. Legyen valami hasznunk is belőle!
Hát volt is, szuper kis túra volt. Még a napi bodzaszörphöz valót is összegyűjtöttük.
Mondtam is utólag Gergőnek, milyen csuda kis kirándulás volt, ismételjük meg hétfőn kettesben is, a szabadnapunkon. Vagyis félig szabad napunkon - merthogy neki délután próba.
Aztán eljött a hétfő, és elég nyersen közölte, hogy nem autózunk. Az autó nem a miénk, ne használjuk, ha nem muszáj. A mondanivalójával ugyan egyetértettem, de a nyers, kemény hangnemmel nem.
Azon felül meghökkentem, merthogy emlékeim szerint ebben állapodtunk meg, és ennek oka volt. Reggel tornáztam a lányokkal, ő pedig rápihent egy kicsit, mert az utóbbi napokban nagyon húzós a menetrendje, így csak tíz körül tudtunk indulni, ám kettőkor már munkára készen kell állnia. Ebbe a négy órába nehéz beleszuszakolni tömegközlekedéssel egy olyan kirándulást, ami kimegy Csepel szigetről, és vissza is ér ide. A szigeten meg mi van? A Dunapart, ami tagadhatatlanul gyönyörű, de egyrészt túl sokat járunk oda, másrészt nekem nem elég kirándulós. Mert a kiránduláshoz nekem erdő kell. Nem csak liget. Igazi, erdei erdő. Itt van persze a kiserdei tornapálya, de sajnos az is olyan pici, hogy nagyon lassan is háromnegyed óra alatt végzünk vele. És hát - inkább liget az is, semmint erdő.
Márpedig én erdei kirándulásra élesítettem.
Meglehetősen csalódottan tettem-vettem a lakásban, leültem tízóraizni, majd miután lecsillapodott a lelkem, megkérdeztem, mit tud az ötletem helyett ajánlani. De nem tudott.
Hosszas gondolkodás után kipattant fejemből egy isteni szikra: nézzük meg azt a területet, ahová az önkormányzat egy hatalmas városi parkot tervez!
Azt a részt úgyis mindig vágyakozva nézem a HÉV ablakából. Emiatt a terület miatt szeretek amúgy olyan nagyon Csepelen lakni. Mert mikor befelé vagy éppen kifelé, hazafelé zötyögök, végtelen zöld dzsungelt láthatok. És ez mindig vonzott. Meg kéne nézni! Közelről.
Mi lenne, ha arra tennénk egy kört? Ha felfedeznénk azt a részt. Vagy legalább a résznek egy részét.
Úgy látszik, tényleg isteni volt a szikra, mert mindkettőnknek megtetszett. Mint a Vadon Járó Felfedezők cserkészcsapata a családilag többször megnézett és folyton idézgetett Fel! című animációs filmben. Mi leszünk a mai vadonjáró felfedezők!
Bringára pattantunk hát, és... irány a dzsungel, a Csepeli Vadon!
Először egy sportpályára tévedtünk be, ahonnan nem vezetett tovább út. A következő kanyarban már hosszabb utat találtunk - igaz, ehhez bátran be kellett hajtani a "behajtani tilos" táblán túlra. Csodálkoztunk is: hogy lehet, hogy ide tilos behajtani? Akkor mégis, milyen módon juthat be ide emberfia? Hiszen láthatóan használatban lévő házak, parkettalerakat meg ilyenek vannak ott az egyik oldalon. A másikon pedig drótkerítés, végestelen végig. Végül a dzsungelbe is bringával mentünk be - azért hiába a lakott környezet, a terep nem tűnt olyannak, ahol jó lélekkel ki lehetne kötni drótszamarainkat. Rengeteg kisebb-nagyobb szemétlerakat rontotta a dzsungel vad hangulatát. De vadonjáró felfedezőként csak csörtettünk tovább, időnként elég hosszan tolva a kerékpárt a derékig érő gazban. Cserébe egyszer csak előttünk termett a Kis-Duna-ág. Nagyon szeretem ez a vizet: se nem túl széles, se nem túl keskeny. A partján szinte zölden habzik a növényzet: füvek, bokrok, fák. Ennek egy része ráadásul ehető: szeder, vadrózsa, vadszilva, dió, som és bodza. Na, ennek megörültem, mert friss bodzára áhítozva hoztam is remek kis textilszatyrokat. Igaz, többször is meg kellett állni a tökéletes szürethez. Az alsó ágakon sokkal több a tetves virágtányér, a fentieket meg nem mindet érem el. Amíg szüretelgettem, Gergő gyönyörködött a tájszépségekben. Különösen feldobja a partot mindenütt a kisebb csoportokban nyíló sárga nőszirom. Hatalmas, impozáns virág, enyhén epres beütésű illattal.
A Francia-öbölt is bőven szegélyezi. Érdekes, hogy milyen hatalmas ez az öböl. Ha jól emlékszem, a valaha itt virágzó bolgárkertekhez volt ez nagy segítség a víznyeréshez, talán ők is ásták ide. Tulajdonképpen mitől is francia, miért nem bolgár? Picit belesajdul a szívem: régen errefelé óriási bolgárkertészet volt. Micsoda éléskamra lehetne itt akár most is...! Vagy van is, a buja növényzettel benőtt drótkerítés mögött? Csak én nem tudok róla?
Teletömködtem a szatyromat az illatos bodza-tányérokkal, no persze óvatosan, hogy ne törődjenek, aztán néztem, ahogy Gergő az egyik kiépített, de meglehetősen lepukkant horgászstégen nézgelődik.
- Gyere csak le! Innen jól látni, milyen hatalmas ez az öböl. Ezt kéne megkerülni.
Sebaj. Ha már ide eljutottunk ebben a verőfényes időben, csak kievickélünk valahogy. Leballagtam a stégre, és hagytam, hogy hasson rám a természet. A madarak csicsergése. A békák méltatlankodó vartyogása. A víz csendes locsogása. A nap fénye, melege. A langyos szél suttogása. A víz látványa, barátságos ereje. A zöld ezerféle változata. És persze a csodaszép sárga nőszirom. Eszembe jut valami.
- Fotózz le itt, kérlek, a virágok mellett!
- Így akarod? Hogy a virágok is benne legyenek?
- Aha! Olyan szépek!
- Igen, szépek... Csak... Hát ezek itt egy kissé már elvirágzottak.
- Ugyan, nem tesz semmit! Hiszen én is elvirágoztam már kicsit!
Erre rám néz, a szeméből kimosolyog a nyár, ahogy meggyőződéssel mondja:
- Nekem te most vagy a legszebb!
Ugyan mit lehet még egy ilyen naphoz hozzátenni?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése