Élmény-befőzés

Láttál már olyan kerítést, amelyik orchideából volt? Esetleg orchidea-sövényt? Ugyan, kinek is jutna ilyesmi eszébe? Az orchidea egyszerűen nem erre való. Tönkremenne. Nem is tudna kivirágozni. Mert másra van szüksége, hogy csodaszép legyen. Fény, nedvesség megfelelő arányban, esetleg egy kis tápoldat, no meg békesség. És a megfelelő idő. Ha ezt megkapja, gyönyörű lesz. Mert amúgy semmi haszna. Csak gyönyörű. És mégis örülünk neki. Mert a szépség akkor is kell, ha fáradságos megszerezni, és semmi más haszna nincs, mint hogy gyönyörködünk benne, és ettől boldogok leszünk. Szóval, tulajdonképpen nagyon hasznos az orchidea. Mégiscsak. Sokat gondolkozok ezen, mióta a konyhaablakomban éldegélő orchideákkal társalgok. Mert többen is vannak. Úgy adódott, hogy többektől is kaptam ilyen-olyan ünnepélyes alkalmaimra. És képzeljétek: mégis mindegyiknek más a lelkivilága. Az egyik csak két hétig virít, a másik hónapokig. A rekordot az a szépség állította fel, aki több, mint fél éven át pompázott. ...

Örököltem egy jukkát. De nem szeretem. Hegyes. Szúrós. Mondjuk különlegessége, hogy hosszú törzsű. De ettől még nem lopta be magát a szívembe. Sőt. Lándzsahegyű levelei észrevétlenül megkaristolnak, ha elmegyek mellette. Időnként a szemem világát is féltem tőle. A jukka az idén kitalált valamit. Valami újat, kedveset. Bár, ha jobban belegondolok, a tervét tavaly főzhette ki. Összecimborázott a petúniákkal. Addig-addig ment a nagy barátkozás, hogy a petúniák teleszórták magjaikkal a jukka nagy cserepét. Így az idén csak rövid ideig zsörtölődtem a jukka barátságtalan formája miatt. Már akkor örültem, amikor megláttam a rengeteg petúnia-levelet. Hát még mikor virágozni kezdett! Az összes petúnia-színben. Fehér, rózsaszín, lila. Így már könnyű gyönyörködni benne. És mindjárt lágyabb az egész jelenség. És ami még külön kedves benne: illatos. És persze, hogy eszembe jut: gyerekként leszedtük a tölcsérét, kiszívogattuk a nektárját, és trombitálni próbáltunk vele. Most nem szedem le, csak végi...

Kedves, drága ismerőseim, kollégáim, barátaim, rokonaim, rajongóim és kritikusaim! Mindenkinek köszönöm, hogy vette a fáradságot, hogy felköszöntsön. Nagyon szívmelengető volt a temérdek üzenetet olvasni. Még akkor is, ha tudom, a fb figyelmeztetése sokat segített ebben. KÖSZÖNÖM! (És köszi, Cukorsüveg!) Vállalom. Igen. Minden évben volt eddig szülinapom. Nem csak tizenhétben. És szeretek mindig pont annyi idős lenni, amennyi. Már sokszor meséltem, mert meghatározó emlékeim közé tartozik: nyolcéves lehettem, mikor a pákozdi utcánkban ballagva azon gondolkodtam: érthetetlen, a hozzánk látogató felnőttek (rengetegen voltak) hányszor mondták nekünk: jó nektek, hogy még gyerekek vagytok! Milyen fura ez! Hiszen ők is voltak már egyszer gyerekek. Én speciel alig vártam, hogy felnőjek. Irigyeltem az ő felnőtt-létüket. Ők meg az én gyerekkoromat. Szőke fejecskémben kavarogtak a gondolatok. Nocsak. Hiszen mindenki vágyik valamire. Pont arra, ami a másé. De ha cserélnénk, és ő lenne az ...

Úgy tűnik, elhagytam az igazolványom - jön az üzenet. Na persze. Ez ugye azt jelenti, hogy az összes fontos dokumentumot is. Szépazélet. De legalább a telefonja megvan. Modern kor gyermeke, a telefon úgyis hozzá van nőve. Most ez vigasztal. Este megbeszéljük, merre járt. A buszon még megvolt, a négyeshatoson már nem találta. Remek. Akkor csak a csepeli buszvégállomáson, a hév-végállomáson meg a hévpótlókon kell keresni. Másnap: Elmentél? Megkérdezted? El, de nincs ott. Harmadnap: Kerested? Igen, semmi. Telefonálok a Talált tárgyak osztályára. Kifejezetten barátságos, életvidám női hanggal megbeszélem, mi a helyzet, villámgyorsan megnézi, majd sajnálkozva közli: még nincs itt, de hívjam fel pár nap múlva. Mégsem hívom. Negyednapra elfogy az inzulin. Sebaj. Mai világban ez egyszerűbb, hiszen kifejezetten javasolt, hogy telefonon intézzünk mindent, amihez nem feltétlenül szükséges a személyes jelenlét. A nőgyógyászat nem ilyen, úgyhogy már pár órája kornyadozva és türelmesen vá...

Gyerekeket táboroztattunk. Sok év óta végre, újra én is, aktívan.  Milyen tábor is lenne, no mégis? Hát persze, hogy kórustábor.  Rutinos kollégákkal összebeszéltünk: egészen kivételesen még ráért május végén elkezdeni szervezni. Mert amúgy nagyon nem. Ha márciusban nincs meghirdetve, akkor azok, akik szívesen jönnének, már nem érnek rá. De most, ugye, a nagy járványügyi bizonytalanságban minden egészen más volt.  A naponta változó helyzet. Változó szabályozás. Mire engedélyezték a bejárós táborokat is, a művelődési házak mind teltházasak lettek. Persze, hiszen bizonytalanra befoglalták a jól bejáratott táboroztatók. Tökéletesen érthető.  A kerületi iskolák pedig nem adhatták ki a termeiket. Szerencsére a cserkészek befogadtak minket erre a hétre, így egy kellemes, elkerített udvarú, nagy helyen lehettünk a nyár eddigi legforróbb hetén. Valahogy így jött ki. Az első nap mindig ismerkedéssel kezdődik. Na persze, idén csak a járványügyi fejtágítás után. Egy szép nagy h...

Zsuzsi élvezi a maszkviselést. Igaz, levegőt ő sem sokat kap benne. Ám hiába jár sminkeletlenül, a szeme, bőre fiatalosan csillog. Pedig már több érettségi találkozón is részt vett. Pedig őt is alaposan megcincálta az élet. Ám amióta kötelező maszkban vásárolni, többször kérték el a személyijét, ha alkoholt vásárolt. Ilyenkor mindig vidámabban ballagott haza. Bál, bál, maszkabál! A lét repül, az óra jár. Maszkként fedi el Matild arcát az erős smink. Igaz, ki is emel. Kiemeli a szép, jellegzetes arcvonásokat. Másrészről viszont elrejt. Elrejti a bőrhibákat, a finom ráncokat. Amikor viseli, magabiztosabb, mint a saját, puritán arcával. Mert ez a maszk is véd. Véd a kritikusan mustráló tekintetektől. Az elismerő, csodáló pillantások több békességet ígérnek. Bál, bál, maszkabál! Álarcban a díva már. Tibinek mindig imponáltak a maszkok. Nindzsa-harcosként takarta el arcát ilyen-olyan sálakkal. Aztán kapott már-majdnem-igazi maszkot. És büszkén hordta. Otthon. Harci kiáltás, harci p...

Egy képzőművészt faggattak nemrég egy rádióműsorban. Hogy mi inspirálja. Hogy hogyan alkot. Mostanában angyalokat ábrázol. Megszólította ez a téma. Valahogy úgy van vele, hogy egy belső kényszer, ihlet nem hagyja nyugodni. Aztán, ha kész van, jön ez az ijesztő üresség. De most már tudja: ez a türelem ideje, a várakozásé. Hagyni kell, hogy ez az üresség megteljen - magától. Ez a csendes, szemlélődő várakozás olyan nehéz. Ismerem ám. Mint a szülés után elaludni. Hiába voltam fáradt, halálosan kimerült, nem tudtam megpihenni, megnyugodni, míg a gyerekeket meg nem kaptam. Jó, ez más, mert szülés után azért eléggé tisztában voltam azzal, milyen feladatok várnak rám. No de az üresség. Az ugyanaz. Az öröm afölött, hogy kint van, egészséges, és a szomorúság, hogy megszűnt külön lényként mégiscsak a részemnek lenni. A test tudja a dolgát: igyekszik visszanyerni az optimális formákat, az anyaméh összehúzódik, a regeneráció gőzerővel beindul. De a lélek azért érzi az űrt. Innentől persze más ...