Nem tudom, miért van így, de újabban kényeztet az élet. Mintha most akarná megadni mindazt, amit eddig olyan erős vággyal kértem.
Vagy lehet, hogy attól van, hogy már nem érdekel, ki mit vár el tőlem. Egyszerűen azt teszem, amit követendőnek tartok ÉS jól is esik.
Már említettem, hogy valahogy így pottyant az ölembe egy tüneményes amatőr kórus. Minden görcsöléstől és erőltetéstől mentesen. Tudják: minden rajtuk áll vagy bukik. Ha nincsenek - nincs próba. Ha jönnek - zajlik az élet. Próbálunk, gyakorlunk, hangot képezünk, picit megmozgatjuk magunkat, és élvezzük, hogy a közös munkának micsoda jó gyümölcsei vannak. Ha elkészülünk egy-egy művel és elejétől a végéig elénekeljük - extázis. Mert megérte.
Azt hiszem, a közös éneklés az egyik legnagyobb erő, ami az embereket közel hozza egymáshoz.
Érdekes, mert eleinte nem akartam vállalni. Így lettek ők a szerelemgyerek az életemben. Aki, ha már egyszer jött, és ha már egy akkora nagy fellángolásból, akkor megtartja az ember. És utána minden alkalommal gyönyörködik benne: milyen kis helyes! És még milyen kedves!
Tegnap este nem értem oda a próbára.
Elég ciki. A próbára, amit nekem kellett volna tartani.
Az történt ugyanis, hogy kicsi fiam előtte nap tudta meg az edzésen, hogy másnap sportorvosi vizsgálaton van jelenése. Ötkor. Csepelen. Csellóórája meg ötig. A Belvárosban.
Először nem is vettem komolyan a dolgot: csak szóltak volna nekem is, ha menni kéne! Aztán szokás szerint elbizonytalanodtam. Lehet, hogy elfelejtettem? Nem olvastam el? Félreértettem?
Mindegy is. Egyszerre felismertem: egy teleport is kevés lenne. Felhívtam az edzőt, aki megnyugtatott: hatig biztosan ott lesz a sportorvos. Megnyugodva elrendeztem a fejemben a képletet: csellóóra után rohanvást haza, és még épp odaérünk hatig, így elcsípjük a sportorvost, aki láttunkra mégsem indul hazafelé, hanem nyájasan mosolyogva elvégzi a szükséges vizsgálatokat, és velünk együtt hagyja el a terepet.
Igen ám, de most jut eszembe: hogy fogok én így hatkor próbát tartani? A kocsi épp gyengélkedőben szuszog. Villámgyors üzenet a kórusnak. Hárman is felhívtak szinte azonnal, hogy hoznak. Megnyugodtam: egy pár perc késlekedés belefér, a másodkarnagy majd megoldja a kezdeti feladatokat. Nagyfiammal is lezsíroztam, hogy kijön a buszhoz, amin az orvos felé megyünk, és hogy ne kelljen az időt vesztegetni, odahozza nekem a kóruskottákat, az öccse orvosi papírjait, és átveszi a csellót. Tiszta sor.
Gyanús volt, mikor a nyári táborhoz közeledve egyre több mindenféle korú fiúcskát láttam. Több volt gyanúsnál, mikor a tábor parkolója teljesen tele volt, de egészen addig áltattam magamat azzal, hogy talán valami párhuzamos program is van errefelé, amíg meg nem láttam a gyerekekből és szüleikből álló tömeget kint várakozni Isten szabad ege alatt. Ennyi újonc sportoló van? - tanakodtam. Később megtudtam, hogy mindenkit behívnak félévente megvizsgálni. Nálunk ez az első ilyen menet, ezért ért ennyire készületlenül. És bár nagy sirámaimra megkegyelmeztek, és az orvos színe elé járulhattunk, fél órát így is késtem a próbáról.
Amikor a próbaterembe léptem, izgatott csend fogadott. Ült mindenki szépen a helyén, várakozó mosollyal. Éreztem, hogy most itt valami Túl Jó Dolognak kell lennie. A késés miatt szégyenkezve pár szóval összefoglaltam a délutánom történetét, és gyorsan előbányásztam a kottákat.
Nézem a kottaállványt: valami nem stimmel. Mi ez a kis izé rajta? Megfogom: egy kis papírzacskó, picurka műanyag doboz, benne... benne... Mi is van benne?
Egy kicsi ezüst medál. Egyenlő szárú kereszt, alatta egy csepp kis galambocska. Egy hugenotta kereszt!
Belenyilallt a szívembe: ezek a drága emberek megtudták, hogy elveszett a keresztanyámtól kapott édes kis hugenotta keresztem. Összedugták a buksijukat és azóta keresték, hogy hol lehet kapni. Hónapok óta! Mióta A hugenották ment az Operában.
Furcsa érzés megkapni valamit, amit már elgyászoltam. Valamit, ami pont olyan, de mégsem az.
Ebben a kis ékszerben benne van most már ez az adag figyelmes szeretet is. És persze a keresztanyám, aki odaátról örül velem.
(Miket írtam még?)
Vagy lehet, hogy attól van, hogy már nem érdekel, ki mit vár el tőlem. Egyszerűen azt teszem, amit követendőnek tartok ÉS jól is esik.
Már említettem, hogy valahogy így pottyant az ölembe egy tüneményes amatőr kórus. Minden görcsöléstől és erőltetéstől mentesen. Tudják: minden rajtuk áll vagy bukik. Ha nincsenek - nincs próba. Ha jönnek - zajlik az élet. Próbálunk, gyakorlunk, hangot képezünk, picit megmozgatjuk magunkat, és élvezzük, hogy a közös munkának micsoda jó gyümölcsei vannak. Ha elkészülünk egy-egy művel és elejétől a végéig elénekeljük - extázis. Mert megérte.
Azt hiszem, a közös éneklés az egyik legnagyobb erő, ami az embereket közel hozza egymáshoz.
Érdekes, mert eleinte nem akartam vállalni. Így lettek ők a szerelemgyerek az életemben. Aki, ha már egyszer jött, és ha már egy akkora nagy fellángolásból, akkor megtartja az ember. És utána minden alkalommal gyönyörködik benne: milyen kis helyes! És még milyen kedves!
Tegnap este nem értem oda a próbára.
Elég ciki. A próbára, amit nekem kellett volna tartani.
Az történt ugyanis, hogy kicsi fiam előtte nap tudta meg az edzésen, hogy másnap sportorvosi vizsgálaton van jelenése. Ötkor. Csepelen. Csellóórája meg ötig. A Belvárosban.
Először nem is vettem komolyan a dolgot: csak szóltak volna nekem is, ha menni kéne! Aztán szokás szerint elbizonytalanodtam. Lehet, hogy elfelejtettem? Nem olvastam el? Félreértettem?
Mindegy is. Egyszerre felismertem: egy teleport is kevés lenne. Felhívtam az edzőt, aki megnyugtatott: hatig biztosan ott lesz a sportorvos. Megnyugodva elrendeztem a fejemben a képletet: csellóóra után rohanvást haza, és még épp odaérünk hatig, így elcsípjük a sportorvost, aki láttunkra mégsem indul hazafelé, hanem nyájasan mosolyogva elvégzi a szükséges vizsgálatokat, és velünk együtt hagyja el a terepet.
Igen ám, de most jut eszembe: hogy fogok én így hatkor próbát tartani? A kocsi épp gyengélkedőben szuszog. Villámgyors üzenet a kórusnak. Hárman is felhívtak szinte azonnal, hogy hoznak. Megnyugodtam: egy pár perc késlekedés belefér, a másodkarnagy majd megoldja a kezdeti feladatokat. Nagyfiammal is lezsíroztam, hogy kijön a buszhoz, amin az orvos felé megyünk, és hogy ne kelljen az időt vesztegetni, odahozza nekem a kóruskottákat, az öccse orvosi papírjait, és átveszi a csellót. Tiszta sor.
Gyanús volt, mikor a nyári táborhoz közeledve egyre több mindenféle korú fiúcskát láttam. Több volt gyanúsnál, mikor a tábor parkolója teljesen tele volt, de egészen addig áltattam magamat azzal, hogy talán valami párhuzamos program is van errefelé, amíg meg nem láttam a gyerekekből és szüleikből álló tömeget kint várakozni Isten szabad ege alatt. Ennyi újonc sportoló van? - tanakodtam. Később megtudtam, hogy mindenkit behívnak félévente megvizsgálni. Nálunk ez az első ilyen menet, ezért ért ennyire készületlenül. És bár nagy sirámaimra megkegyelmeztek, és az orvos színe elé járulhattunk, fél órát így is késtem a próbáról.
Amikor a próbaterembe léptem, izgatott csend fogadott. Ült mindenki szépen a helyén, várakozó mosollyal. Éreztem, hogy most itt valami Túl Jó Dolognak kell lennie. A késés miatt szégyenkezve pár szóval összefoglaltam a délutánom történetét, és gyorsan előbányásztam a kottákat.
Nézem a kottaállványt: valami nem stimmel. Mi ez a kis izé rajta? Megfogom: egy kis papírzacskó, picurka műanyag doboz, benne... benne... Mi is van benne?
Egy kicsi ezüst medál. Egyenlő szárú kereszt, alatta egy csepp kis galambocska. Egy hugenotta kereszt!
Belenyilallt a szívembe: ezek a drága emberek megtudták, hogy elveszett a keresztanyámtól kapott édes kis hugenotta keresztem. Összedugták a buksijukat és azóta keresték, hogy hol lehet kapni. Hónapok óta! Mióta A hugenották ment az Operában.
Furcsa érzés megkapni valamit, amit már elgyászoltam. Valamit, ami pont olyan, de mégsem az.
Ebben a kis ékszerben benne van most már ez az adag figyelmes szeretet is. És persze a keresztanyám, aki odaátról örül velem.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése