(Ez is a fb-ról vándorolt át. Mégiscsak megőrzöm. Még újságban is volt - egy kicsit átszerkesztve a Reformáció Ünnepe táján)
Hugenotta kereszt volt a medál azon a kis ezüstláncocskán, amit még kislányként keresztanyámtól kaptam.
Nagyon egyszerűen öltözködtem akkoriban. Amire éppen futotta. Vagy még inkább: amit kaptunk. Az osztálytársaim helytelenítték is, de nem törődtem vele. Nekem ez jutott. Ha véletlenül egy-két csinosabb, már-már divatos ruhadarab került a tulajdonomba, ahhoz azért ragaszkodtam. Szerettem szép lenni, de ha nem futotta rá, elfogadtam.
A kis vékony ezüstláncocska viszont mindennapos kellékemmé vált. Szerettem morzsolgatni ujjaim között a kis egyenlő szárú keresztet, és a cseppecske, Szentlelket jelképező galambot. Unalmas órákon (rengeteg volt) megnyugtató érzés volt a pici madár csőrével az ajkamat puhán megérinteni.
Fürdésnél nem vettem le, de alvásnál mindig. Nem szeretem, ha valami a nyakamat irritálja. Esténként ezért a kis filigrán ékszer az ágyam szélén várakozott a másnap reggelre. Reggelente feltettem a nyakamba, szeretettel simogatva a picurka, kecses medált.
Reformátusként nem volt eszemben bármi erőt tulajdonítani a kis ékszernek, de jó volt a Szentlélek segítségét hívni reggelente. Is.
Egy reggel azonban a szokásosnál is álmosabban tapogatóztam a hugenotta keresztecske után, és egy ügyetlen mozdulattal levertem. Az ágyam egy régi, kihúzhatós kanapé volt, melyen Csilla húgommal osztoztam. Már nem volt hibátlan állapotú, a kárpitja elengedett egy kicsit a varrás mentén. Ebbe a kis szakadásba csusszant bele a kedves kis ezüstékszer. Azonnal felébredtem, és kétségbeesve matattam-kutattam utána. Nem lett meg. Sőt, mintha a föld nyelte volna el. Elindultam ugyan iskolába így is, de zaklatott voltam.
Sokáig kerestük, szétbontottuk a kárpitot, felfordítottuk az ágyat, de mindhiába.
A keresztanyám Judit húgomnak is adott egy ugyanilyen ékszert. Kishúgom jólelkűen felajánlotta, hogy hordjam nyugodtan. Hordtam. De nem volt OLYAN. Nagyobb galamb volt rajta, és az egész nem volt olyan kecses. Talán csak milliméter törtrésze a különbség, de nekem elég nagy volt ahhoz, hogy érezzem: ez nem az enyém.
Sok ékszerbolt kirakatát megnéztem azóta, de nem találtam párját a kicsi medálomnak.
Talán jobb is így.
Az emlékeim egyre szebben őrzik ragyogását, elegáns finomságát a hitükért mártírhalált halt hugenottákra emlékeztető, soha többé meg nem feketedő kis ékszernek.
(Miket írtam még?)
Hugenotta kereszt volt a medál azon a kis ezüstláncocskán, amit még kislányként keresztanyámtól kaptam.
Nagyon egyszerűen öltözködtem akkoriban. Amire éppen futotta. Vagy még inkább: amit kaptunk. Az osztálytársaim helytelenítték is, de nem törődtem vele. Nekem ez jutott. Ha véletlenül egy-két csinosabb, már-már divatos ruhadarab került a tulajdonomba, ahhoz azért ragaszkodtam. Szerettem szép lenni, de ha nem futotta rá, elfogadtam.
A kis vékony ezüstláncocska viszont mindennapos kellékemmé vált. Szerettem morzsolgatni ujjaim között a kis egyenlő szárú keresztet, és a cseppecske, Szentlelket jelképező galambot. Unalmas órákon (rengeteg volt) megnyugtató érzés volt a pici madár csőrével az ajkamat puhán megérinteni.
Fürdésnél nem vettem le, de alvásnál mindig. Nem szeretem, ha valami a nyakamat irritálja. Esténként ezért a kis filigrán ékszer az ágyam szélén várakozott a másnap reggelre. Reggelente feltettem a nyakamba, szeretettel simogatva a picurka, kecses medált.
Reformátusként nem volt eszemben bármi erőt tulajdonítani a kis ékszernek, de jó volt a Szentlélek segítségét hívni reggelente. Is.
Egy reggel azonban a szokásosnál is álmosabban tapogatóztam a hugenotta keresztecske után, és egy ügyetlen mozdulattal levertem. Az ágyam egy régi, kihúzhatós kanapé volt, melyen Csilla húgommal osztoztam. Már nem volt hibátlan állapotú, a kárpitja elengedett egy kicsit a varrás mentén. Ebbe a kis szakadásba csusszant bele a kedves kis ezüstékszer. Azonnal felébredtem, és kétségbeesve matattam-kutattam utána. Nem lett meg. Sőt, mintha a föld nyelte volna el. Elindultam ugyan iskolába így is, de zaklatott voltam.
Sokáig kerestük, szétbontottuk a kárpitot, felfordítottuk az ágyat, de mindhiába.
A keresztanyám Judit húgomnak is adott egy ugyanilyen ékszert. Kishúgom jólelkűen felajánlotta, hogy hordjam nyugodtan. Hordtam. De nem volt OLYAN. Nagyobb galamb volt rajta, és az egész nem volt olyan kecses. Talán csak milliméter törtrésze a különbség, de nekem elég nagy volt ahhoz, hogy érezzem: ez nem az enyém.
Sok ékszerbolt kirakatát megnéztem azóta, de nem találtam párját a kicsi medálomnak.
Talán jobb is így.
Az emlékeim egyre szebben őrzik ragyogását, elegáns finomságát a hitükért mártírhalált halt hugenottákra emlékeztető, soha többé meg nem feketedő kis ékszernek.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése