(Ez eredetileg egy fb bejegyzés volt...)
Református tanokon felnőve meglehetős ellenszenvvel viseltettem a Mária-kultusz iránt.
Némi riadalommal, idegenkedve személtem a katolikus templomokban megjelenített vértelen, gyengécske, szenvedő nőalakot. Miért imádkoznak hozzá? Miért nem egyenesen az Istenhez? Hát nem pont az a nagyszerű Jézus tanításában, hogy semmiféle közvetítőre nincs végre szükség? Hogy nem kell nagyhatalmú közbenjáró, mert protekció nélkül juthatunk közvetlenül a Mindenható Teremtő elé? Mire hát ez a nagy buzgalom, amivel Máriát ostromolják?
Volt olyan szakasza az életemnek, amikor egy hittérítő vehemenciájával fáradhatatlanul próbáltam meggyőzni a szentek segítségében reménykedő ismerőseimet arról, hogy értelmetlenséget cselekszenek. Voltak, akiket meggyőztem, de nem túl sokan.
Ahogy forogtak az évek, elcsendesült a missziói lendületem. Láttam erősen máriátlanokat aláhullani a fertőbe és máriásokat megtartatni nehéz, emberpróbáló időszakokban.
Előttem van egy barátnőm, aki két csepp gyerekével küzdött oroszlánként azért, hogy a halál torkából visszakapja a férjét.
- Hogy bírod ezt ennyi derűvel? - kérdeztem.
- Tudod, ezt én sem értem. Egyszerűen kérem a Szűzanyát, és megsegít. Mindig pont annyi erőt kapok, amennyi aznapra szükséges.
Már a szájamon volt, hogy ezt nyugodtan kérhetnéd közvetlenül Istentől is, de ránéztem, és láttam, hogy ez most kíméletlenség lenne vele szemben. Annyi erőt kapott, hogy a gyerekeit rendezze, a férjéért harcoljon. Nem hitvitákra. Nem szóltam hát.
De talán itt tűnődtem el először azon, hogy a női lét minden kínját átélt asszonyhoz miért könnyebb odafordulniuk. Ahhoz, akinek nem cifra csipkerokolya meg szolgák hada jutott, hanem megvetés, üldöztetés, szegénység, folyamatos aggodalom és a szívéről szakadt legkedvesebb fiának kegyetlen kínhalála. A kiválasztott anyjának lenni valószínűleg óriási öröm és megtiszteltetés lehetett, de mérhetetlenül és igazságtalanul sok fájdalom.
Arra gondoltam, hogy egy ennyire megrágott életű anya megértő együttérzése felől biztos lehet bárki.
Később még az is eszembe jutott, hogy a férfiasan kemény élet milyen távol esik az óvó anyaöltől. Egy férfi irányíthat, intézkedhet, fenekestül felfordíthatja a világot, de hogy jön az apró-cseprő dolgokhoz?
Az olyan kis kérdésekhez, kérésekhez, amiket a tapasztalat alapján a férfiak értetlenkedve szemlélnek? Hiszen ki az, aki elsimítja a nézeteltéréseket, meggyógyítja a horzsolásokat, eloszlatja a gyermeki aggodalmakat?
Amíg az apák bosszankodva csóválják a fejüket, értetlenül legyintenek vagy kinevetik, az anyák magától értetődően sietnek segíteni.
Tudom, vannak gyermekeikhez gyengéd, anyalelkű apák, ahogy vannak kemény, szeretetlen anyák is.
De mégis, a női, puha gyengédséget nélkülöző, cölibátusban élő férfiaktól vezetett egyházban jótékony ellenpont a mindenkire figyelő, megértő, szerető Anya.
Akit örömmel köszönthet minden gyermeke: Ave!
Mindenesetre jobban megértem őket.
Hogyan is jut eszembe épp erről fecsegni itt?
Mert ma lesz az utolsó alkalom, hogy éppen egy Ave Mariát fogok az Erkel színpadán elkönyörögni. Franciául. Térdrehullva. A nőikarral együtt.
A Hugenottákban van egy aprócska jelenet, amikor a hugenotta, azaz református vallású katonacsapat a katolikus szertartást szándékosan zavarja meg gyakorlatozással. A harci zajra a templomból felháborodottan kiözönlő hölgyek úgy döntenek, imával lágyítják meg a megátalkodottak szívét, jelezvén: ez egy szent hely, szíveskedjenek ehhez méltóan viselkedni. Hogy akkor miért pont egy Ave Maria az, amitől a megbékélést várják? Bár az is lehet, hogy ez egy aprócska tűszúrás éppen, tüntetés a különbözőséggel.
No persze ettől nem rekatolizálnak a protestáns férfiak, de még csak a kedélyek sem igen csillapodnak le.
Szép ez a kis Vierge Marie.... Ha másra nem is, arra biztosan alkalmas, hogy kimutassa a (katolikus) nők bizalmát a leghatalmasabbnak érzett nő iránt. Nekem pedig arra, hogy pár másodpercre a Mesélőnek érezzem magam. Médiumnak, aki közvetít.
Hálás vagyok ezekért az ajándék-másodpercekért.
(Miket írtam még?)
Református tanokon felnőve meglehetős ellenszenvvel viseltettem a Mária-kultusz iránt.
Némi riadalommal, idegenkedve személtem a katolikus templomokban megjelenített vértelen, gyengécske, szenvedő nőalakot. Miért imádkoznak hozzá? Miért nem egyenesen az Istenhez? Hát nem pont az a nagyszerű Jézus tanításában, hogy semmiféle közvetítőre nincs végre szükség? Hogy nem kell nagyhatalmú közbenjáró, mert protekció nélkül juthatunk közvetlenül a Mindenható Teremtő elé? Mire hát ez a nagy buzgalom, amivel Máriát ostromolják?
Volt olyan szakasza az életemnek, amikor egy hittérítő vehemenciájával fáradhatatlanul próbáltam meggyőzni a szentek segítségében reménykedő ismerőseimet arról, hogy értelmetlenséget cselekszenek. Voltak, akiket meggyőztem, de nem túl sokan.
Ahogy forogtak az évek, elcsendesült a missziói lendületem. Láttam erősen máriátlanokat aláhullani a fertőbe és máriásokat megtartatni nehéz, emberpróbáló időszakokban.
Előttem van egy barátnőm, aki két csepp gyerekével küzdött oroszlánként azért, hogy a halál torkából visszakapja a férjét.
- Hogy bírod ezt ennyi derűvel? - kérdeztem.
- Tudod, ezt én sem értem. Egyszerűen kérem a Szűzanyát, és megsegít. Mindig pont annyi erőt kapok, amennyi aznapra szükséges.
Már a szájamon volt, hogy ezt nyugodtan kérhetnéd közvetlenül Istentől is, de ránéztem, és láttam, hogy ez most kíméletlenség lenne vele szemben. Annyi erőt kapott, hogy a gyerekeit rendezze, a férjéért harcoljon. Nem hitvitákra. Nem szóltam hát.
De talán itt tűnődtem el először azon, hogy a női lét minden kínját átélt asszonyhoz miért könnyebb odafordulniuk. Ahhoz, akinek nem cifra csipkerokolya meg szolgák hada jutott, hanem megvetés, üldöztetés, szegénység, folyamatos aggodalom és a szívéről szakadt legkedvesebb fiának kegyetlen kínhalála. A kiválasztott anyjának lenni valószínűleg óriási öröm és megtiszteltetés lehetett, de mérhetetlenül és igazságtalanul sok fájdalom.
Arra gondoltam, hogy egy ennyire megrágott életű anya megértő együttérzése felől biztos lehet bárki.
Később még az is eszembe jutott, hogy a férfiasan kemény élet milyen távol esik az óvó anyaöltől. Egy férfi irányíthat, intézkedhet, fenekestül felfordíthatja a világot, de hogy jön az apró-cseprő dolgokhoz?
Az olyan kis kérdésekhez, kérésekhez, amiket a tapasztalat alapján a férfiak értetlenkedve szemlélnek? Hiszen ki az, aki elsimítja a nézeteltéréseket, meggyógyítja a horzsolásokat, eloszlatja a gyermeki aggodalmakat?
Amíg az apák bosszankodva csóválják a fejüket, értetlenül legyintenek vagy kinevetik, az anyák magától értetődően sietnek segíteni.
Tudom, vannak gyermekeikhez gyengéd, anyalelkű apák, ahogy vannak kemény, szeretetlen anyák is.
De mégis, a női, puha gyengédséget nélkülöző, cölibátusban élő férfiaktól vezetett egyházban jótékony ellenpont a mindenkire figyelő, megértő, szerető Anya.
Akit örömmel köszönthet minden gyermeke: Ave!
Mindenesetre jobban megértem őket.
Hogyan is jut eszembe épp erről fecsegni itt?
Mert ma lesz az utolsó alkalom, hogy éppen egy Ave Mariát fogok az Erkel színpadán elkönyörögni. Franciául. Térdrehullva. A nőikarral együtt.
A Hugenottákban van egy aprócska jelenet, amikor a hugenotta, azaz református vallású katonacsapat a katolikus szertartást szándékosan zavarja meg gyakorlatozással. A harci zajra a templomból felháborodottan kiözönlő hölgyek úgy döntenek, imával lágyítják meg a megátalkodottak szívét, jelezvén: ez egy szent hely, szíveskedjenek ehhez méltóan viselkedni. Hogy akkor miért pont egy Ave Maria az, amitől a megbékélést várják? Bár az is lehet, hogy ez egy aprócska tűszúrás éppen, tüntetés a különbözőséggel.
No persze ettől nem rekatolizálnak a protestáns férfiak, de még csak a kedélyek sem igen csillapodnak le.
Szép ez a kis Vierge Marie.... Ha másra nem is, arra biztosan alkalmas, hogy kimutassa a (katolikus) nők bizalmát a leghatalmasabbnak érzett nő iránt. Nekem pedig arra, hogy pár másodpercre a Mesélőnek érezzem magam. Médiumnak, aki közvetít.
Hálás vagyok ezekért az ajándék-másodpercekért.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése