Élmény-befőzés

A tanáraim között voltak férfiak. Olyanok is, akikre mindig szívesen gondolok vissza. Atyai szeretettel terelgettek bennünket, öntötték elénk tudásuk javát, élettapasztalatuk esszenciáját. A mai napon, Férfiak Napján külön szeretettel emlékszem rájuk. Bárdonicsek Tanár Úr - így, csupa nagybetűvel - történelmet tanított nekünk. Rajongva szerettük. Mi, a konzis osztály, egyhangúlag megválasztottuk osztályfőnök-helyettesnek. Mert jó volt vele lenni. Filigrán, közepesnél talán kisebb termetű ember, de mi mind felnéztünk rá. A tudása miatt, a humora, barátságos szarkazmusa miatt. Úgy tanította a történelmet, hogy az mindjárt érdekes lett. Én ugyan be vagyok oltva történelem ellen, de még én is élveztem bejárni az óráira. Időnként filozófikus-távolságtartó megjegyzéseket tett a házasság nehézségeire. De mindig sütött belőle az elfogadás. Emlékszem, 1989-ben a töriórán néztük a tévét. (Modern dolognak számított ez egy tanteremben akkoriban.) A rendszerváltás volt épp a téma. Miv...

Az ősz megérkezett New Yorkba. A szokásosnál is erősebb széllel bélelve a tágas utakat. Két kezemmel tartom a kapucnimat, különben minduntalan lefújja a szél. Talán a tegnap esti szélcsendet akarja gyorsan bepótolni, hogy kijöjjön az átlag. Persze az esti szélcsend egyáltalán nem az a kellemes nyugalom volt - inkább esőváró, páradús. A metró peronjának tetején lecsapódó pára cseppenként potyogott a nyakunkba. Elmetróztam a Vasalóházhoz (Flatiron-building), de csak véletlenül épp ide. Bátyámmal megettünk egy igazi newyorki laposguta-pizzát. A tésztája inkább pászka-jellegű. A téren egy koromfekete ember ül, és mint egy sámán, szinte extázisig dobol a különböző vödrök, tálak, fületlen fazekak és fém függönykarnis (vagy mi a bánat) furcsa egyvelegéből készült hangszer-kollekcióján. Időnkét előrébb taszajtja a majonézes vödröt: amíg nem dob bele valaki valamit, nincs performansz! A Vasalónak egyébiránt eleinte magasztosabb neve volt, mivel azonban első ránézésre pont olyan formáj...

Harsány csönd közepén ülve hagyom, hogy hasson rám a Város. Akik megtervezték, egy hatalmas parkot álmodtak bele, hogy az itt élő szegényebb munkáscsaládoknak is legyen módja természetes környezetben kipihenni fáradalmait. Ülök a víz fölött, egy védett öblöcske fedett padján, és elképzelem az embereket, akiknek a fejében ez az ötlet megfogant. Egy hatalmas Városliget és Margit-sziget egyben. Picit szélesebb utakkal: az autósforgalom mellett biciklisáv, a biciklisáv mellett külön sáv a futóknak, azon belül járda a sétálóknak, azon belül egy még járdább járda, gondolom, hogy mindenki elférjen, amikor az egész város itt keresi a megpihenést. És picit nagyobb léptékkel. A fák is több teret engednek egymásnak. Ülök a tó vize fölött a hajnali eső után is száraz padon és a reggeliző kacsákat bámulom. Ezek a fák itt szinte mind ismerősök. Tudnom kéne, de nem tudom: vajon ezeket is az Óhazából hozták? Vagy annyira meggyúrta már az Ember a Földet, hogy az itteni fapopuláció terjedt el ná...

Fejembe vettem, hogy a Metropolitan Operás látogatásom után kisétálok a helyi Dunapartra, a Hudson folyóhoz. Közel van, alig pár utca, csak elugrom, aztán vissza, a szállóba. El is indultam. Viszont így, hogy magamban banduloktam, minden apróságon elméláztam. Néztem, ahogy a bölcsis csoport gyakorlatilag közös pórázon vezetgetve döcög az utcán. Elöl fiatal férfi, hátul ifjú nő baktat velük. A hosszú közös szíjról oldalirányba leágazó pici pántok végét fogva haladtak. Egy nagy csimota-fürt. Csendben mentek, nem csipogott senki. Bár ebben az életkorban egyszerre talán nem is megy a beszéd és a járás, aztán meg hatalmas az alapzaj, tán át sem tudják kiabálni. Néztem az anyukákat, akik a játszótér felé terelgették a babakocsi mellett botladozó kicsinyeiket. Amúgy az itteni játszóterek sehol nincsnek a pestiekhez képest. Kevesebb és kevésbé felszerelt. De legalább van. A hatalmas, megszámlálhatatlan emeletű házakban vajon hány család él? Mekkora kortól adják be megőrzőbe a babákat? Meddi...

Benyomásaimat lazán összefűzve ömlesztem ide. Amilyen a mostanában divatos kis kézműves termék, a scrapbook. Elvesztem. New York, az álmok és lehetőségek városa meghódított. Pedig elhatároztam: csak azért sem vagyok rá kíváncsi. De becsületből, mert na, azért mégiscsak..., nekiálltam olvasgatni, hogy s mint ebben a metropoliszban.  Évekkel ezelőtt kiolvastam a MET egykori főigazgatója, Rudolf Bing könyvét. Tanulságos volt. Legfőképp azért, mert a szakmai dolgokon túlmenően bepillantást engedett egy olyan vezetői felfogásba, ahol például a liftkezelő az ő fájós lábával ugyanolyan tiszteletet kap, ugyanúgy komolyan van véve, mint a legcsillogóbb sztárok. A legkisebb panaszt is udvarias, ám határozott stílusban rendezett el - legalábbis a levél-részletek olvastával okom van ezt feltételezni. A könyvet olvasva folyton az járt a fejemben: mi lenne, ha... Mi lenne, ha mi is pont ilyen egymás iránti tisztelettel rendeznénk a konfliktusainkat?  Ez volt nekem eddig, am...

(Ez is a fb-ról vándorolt át. Mégiscsak megőrzöm. Még újságban is volt - egy kicsit átszerkesztve a Reformáció Ünnepe táján) Hugenotta kereszt volt a medál azon a kis ezüstláncocskán, amit még kislányként keresztanyámtól kaptam. Nagyon egyszerűen öltözködtem akkoriban. Amire éppen futotta. Vagy még inkább: amit kaptunk. Az osztálytársaim helytelenítték is, de nem törődtem vele. Nekem ez jutott. Ha véletlenül egy-két csinosabb, már-már divatos ruhadarab került a tulajdonomba, ahhoz azért ragaszkodtam. Szerettem szép lenni, de ha nem futotta rá, elfogadtam. A kis vékony ezüstláncocska viszont mindennapos kellékemmé vált. Szerettem morzsolgatni ujjaim között a kis egyenlő szárú keresztet, és a cseppecske, Szentlelket jelképező galambot. Unalmas órákon (rengeteg volt) megnyugtató érzés volt a pici madár csőrével az ajkamat puhán megérinteni. Fürdésnél nem vettem le, de alvásnál mindig. Nem szeretem, ha valami a nyakamat irritálja. Esténként ezért a kis filigrán ékszer az ágyam szélén ...

(Ez eredetileg egy fb bejegyzés volt...) Református tanokon felnőve meglehetős ellenszenvvel viseltettem a Mária-kultusz iránt. Némi riadalommal, idegenkedve személtem a katolikus templomokban megjelenített vértelen, gyengécske, szenvedő nőalakot. Miért imádkoznak hozzá? Miért nem egyenesen az Istenhez? Hát nem pont az a nagyszerű Jézus tanításában, hogy semmiféle közvetítőre nincs végre szükség? Hogy nem kell nagyhatalmú közbenjáró, mert protekció nélkül juthatunk közvetlenül a Mindenható Teremtő elé? Mire hát ez a nagy buzgalom, amivel Máriát ostromolják? Volt olyan szakasza az életemnek, amikor egy hittérítő vehemenciájával fáradhatatlanul próbáltam meggyőzni a szentek segítségében reménykedő ismerőseimet arról, hogy értelmetlenséget cselekszenek. Voltak, akiket meggyőztem, de nem túl sokan. Ahogy forogtak az évek, elcsendesült a missziói lendületem. Láttam erősen máriátlanokat aláhullani a fertőbe és máriásokat megtartatni nehéz, emberpróbáló időszakokban. Előttem van egy bar...

Nem tudom, miért van így, de újabban kényeztet az élet. Mintha most akarná megadni mindazt, amit eddig olyan erős vággyal kértem. Vagy lehet, hogy attól van, hogy már nem érdekel, ki mit vár el tőlem. Egyszerűen azt teszem, amit követendőnek tartok ÉS jól is esik. Már említettem, hogy valahogy így pottyant az ölembe egy tüneményes amatőr kórus. Minden görcsöléstől és erőltetéstől mentesen. Tudják: minden rajtuk áll vagy bukik. Ha nincsenek - nincs próba. Ha jönnek - zajlik az élet. Próbálunk, gyakorlunk, hangot képezünk, picit megmozgatjuk magunkat, és élvezzük, hogy a közös munkának micsoda jó gyümölcsei vannak. Ha elkészülünk egy-egy művel és elejétől a végéig elénekeljük - extázis. Mert megérte. Azt hiszem, a közös éneklés az egyik legnagyobb erő, ami az embereket közel hozza egymáshoz. Érdekes, mert eleinte nem akartam vállalni. Így lettek ők a szerelemgyerek az életemben. Aki, ha már egyszer jött, és ha már egy akkora nagy fellángolásból, akkor megtartja az ember. És utána...

Október végén írtam igaziból. Akkor volt nagyon aktuális. Felnőttkorom diófája az udvarunkon áll. A szomszédasszonytól kaptuk még párarasznyi korában. Igazándiból nem az a tuti fa. Nem érleli be a diókat. Rengeteget hoz, és mindet eldobálja. Gergő bosszankodik is eleget, és azt fontolgatja, hogy kivágja, hiszen így semmi értelme. Bár szerintem még így is van. Mert emlékszem, mekkora gonddal nevelgette, gondosan ügyelve rá, hogy az ágai úgy nőjenek, hogy ha majd megerősödik, a gyerekek könnyen felmászhassanak a koronájára. A fácska e gy időben elhatározta, hogy ferdén nő, mivel túl közel áll a nyitott garázshoz. Ennyi mozgástere van a növényeknek. De mi egy szép, sudár, egyenes fára vágytunk, így hát a szomszéd udvarában álló akácfát kértük segítségül: hozzákötöztük, amíg meg nem erősödött. Most szép, egyenes törzse és hatalmas lombja van. Már levettük róla a hevedert. Betakarja árnyéka a homokozót. Bár a gyerekek már nem homokoznak benne. Inkább felmásznak a fára, onnan ...

Talán Muzsikás Péter teszi, nem is tudom. Vagy talán a karácsony közelsége. Mintha újra gyerek lennék. Akkoriban olvasgattam ezt a kedves, naiv könyvecskét, amelyikben egy kisfiú az esti koncert után elkezdi keresni A Dallamot, ami olyan sokszor hangzott el a koncerten, de hazaérve mégiscsak elfelejtette valahogy. És óriási boldogság, amikor rátalál újra. Nem tudnám már felidézni a részleteket. A könyv a zene világába próbálja terelgetni az arra nyitott szívű ifjú olvasót. Nekem nem kellett a terelgetés, hiszen benne éltem. És ma este újra elkapott ez a jó érzés: benne élek a zenében! Átjárja a pórusaimat, mint a szivacsot a víz. Bennem van, és felfrissít. Ahogy ülök a színház félhomályában, a bársonykárpittal behúzott széken, gyerekkorom érzései törnek elő. Hallgatom a zenekart. És bár unalomig ismert zenéről van szó, valahogy nem érzek berzenkedést, csak jóleső biztonságot. A tonikák, dominánsok, szubdominánsok egy helyben toporgása is csak simogató mormolás. Hah, ilyen érzés vol...