Talán Muzsikás Péter teszi, nem is tudom. Vagy talán a karácsony közelsége. Mintha újra gyerek lennék.
Akkoriban olvasgattam ezt a kedves, naiv könyvecskét, amelyikben egy kisfiú az esti koncert után elkezdi keresni A Dallamot, ami olyan sokszor hangzott el a koncerten, de hazaérve mégiscsak elfelejtette valahogy. És óriási boldogság, amikor rátalál újra.
Nem tudnám már felidézni a részleteket. A könyv a zene világába próbálja terelgetni az arra nyitott szívű ifjú olvasót. Nekem nem kellett a terelgetés, hiszen benne éltem.
És ma este újra elkapott ez a jó érzés: benne élek a zenében! Átjárja a pórusaimat, mint a szivacsot a víz. Bennem van, és felfrissít.
Ahogy ülök a színház félhomályában, a bársonykárpittal behúzott széken, gyerekkorom érzései törnek elő. Hallgatom a zenekart. És bár unalomig ismert zenéről van szó, valahogy nem érzek berzenkedést, csak jóleső biztonságot. A tonikák, dominánsok, szubdominánsok egy helyben toporgása is csak simogató mormolás. Hah, ilyen érzés volt pont, amikor a fehérvári színház második emeletének első sorában ültünk. Ugyanez a sárgás, tompa fény. A zene. Persze, akkor húgocskáimmal nem voltam ilyen csöndben. Halkan cincogtunk (ha lehetséges ilyen), és eggggészen halkan csörögtünk a ropis zacskókkal. Emlékszem, szálanként szopogattam el a centis darabokra tördelt ropit, hogy minél tovább tartson. Még a megvásárlása a szünetben is eseménynek számított. Szabad volt vagy egy ropit, vagy egy sportszeletet kérni. És a szünet után visszaülve még maradt belőle egy kicsi. Mert így legalább addig csöndben voltunk, amíg nyammogtunk. Aztán szépen belesüppedtünk a hatalmas, felnőttekre méretezett székekbe, és félálomba szenderültünk. Vagy épp teljesen elaludtunk.
Most előttem van az egésznek az ünnepi fénye. A készülődés többnyire csöppet sem volt olyan, ahogy az ember a lelki emelkedettséget elképzeli. Többnyire hét óra tízkor eszébe jutott anyunak, hogy fél nyolckor bérletes hangverseny. Egy harsány "Ki szeretne jönni?" után villámgyors öltözés, (óriási szerencse, ha éppen van tiszta harisnya), pár falat még a vacsorából, és ugrás az autóba. Ha éppen működik. A színház előtt ugyanolyan hektikusan ugráltunk ki az autóból, majd futás a másodikra. A ruhatárosnak odahajítottuk a kabátokat, aztán sűrű elnézések közepette irány a nézőtér. Az első sorba, vagy a másodikba szólt mindig a bérlet, fent, a karzaton. Talán ha három bérletünk volt, nem tudom, de általában többen mentünk. Mindig beengedtek.
Aztán ahogy elhelyezkedtünk, és a zenekar is lassan abbahagyta a hangolást, automatikusan elindult az Ünnep. (Azóta is ez az egyik kedvenc zenei élményem, a hangolás, ez a semmi máshoz nem hasonlítható, önérzetesen kavargó zene-áradat.) Minden koncert az volt. Ünnep. Nekem legalábbis. Akkor is, amikor éreztem, hallottam, hogy egyik-másik művet lehetne jobban is előadni.
És most itt ülök, hallgatom a Kilencediket, és várakozok.
A fehér kortina, a kis színházi hátsó függöny előttem másfél méterrel leeresztve. Talán ettől a sejtelmes, meghitt emlékeket idéző félhomály. Ahogy körbenézek, a székeken már itt-ott elszórtan az operaházi feketébe öltöztetett hölgyek, mellkasukon fehér művirággal, és az öltönyös urak. Most csend van, a szokásos sutyorgások, mormogások nélkül. Élvezem a hallgató, fülelő csendet. És várom, mikor kerülünk sorra.
Mire az utolsó tétel következik, minden énekkaros kolléga bent ül a helyén.
Eddig mindig csak hallgathattam, most már énekelem is Beethoven örökbecsűjét. (Lehet persze, hogy ettől van bennem ez az egész örömteli várakozás.) Tudom, hogy a Mester sajnos nem kímélte az énekeseket, sem az énekkart. Nem igazán kényelmes fekvésű ez a zárókórus. Mégis átfut a szívemen egy könnyű-meleg érzés, amikor a tétel elején a csellók és a bőgők szónoklatát hallgatom. Elképzelem, magyarul is meg németül is, hogy most éppen mit mondanak.
Közeledik a belépés ideje. A kórus feláll. A kortina felmegy. A puha félhomályt éles reflektorfény váltja fel. Meglátjuk a zenekart, a karmestert. Minket pedig a közönség.
És megszólal a basszus: Barátaim, ne ezeket a hangokat! Örömtelibbeket inkább!
Felfénylik bennem, hogy mekkora kincs számomra az Öröm. Az igazi, az elvehetetlen.
És nem érdekel, hogy magasan kell kukorékolni. Lenyűgöz az öröm nagysága.
Extázis-közeli állapotban éneklem: isteni szikra, Öröm!
Már véget ért a koncert, de bennem ott duruzsol ez a melegség.
Hazaérek, és egyre erősebb a duruzsolás. A gyerekszoba félhomályában fiacskáim olvasgatnak.
Egész este, egész éjjel az öröm van velem.
Mert az öröm mindenhol ott van. Olyan, mint az arannyal teli patakban a kis aranyrögök. Ott van. Mindenhol ott van. Persze, meg kell látni, át kell szitálni mellőle a sarat, a vizet, a salakot, el kell különíteni a hasonló anyagoktól. De ott van. Nem mindjárt egy kész ékszer mindig. De ha összegyűjtöm, megtisztítom, egybeolvasztom, akkor már látszik a nagysága. Mindjárt erősebb a fénye, nagyobb az értéke.
Tele van a levegő, az élet öröm-szikrákkal. De ezek nem tábortüzek. Nem is fáklyalángok. Még csak nem is gyertyaláng. Szikra. Ott van, de hogy mit kezdek vele, az az én felelősségem. Egybegyűjtöm a sok kis szikrát? Vagy csak kesergek rajta, hogy tessék megint CSAK egy szikra? Meggyújtom róla a gyertyámat? Fáklyámat? A kandallót? Mire használom, hogy bánok vele - ez az én felelősségem.
Az isteni szikra, az öröm itt van kézközelben. Csak éppen kicsike. Mert hát csak szikra.
Azt hiszem, a fény, az öröm fénye attól lesz egyre nagyobb, melegebb és fényesebb, ha észrevesszük az apró örömöket, és hálás szívvel gyönyörködünk bennük.
Gyújtsunk nagy, melengető lángokat, adjunk fényt a megtalált örömöcskékből!
(Miket írtam még?)
Akkoriban olvasgattam ezt a kedves, naiv könyvecskét, amelyikben egy kisfiú az esti koncert után elkezdi keresni A Dallamot, ami olyan sokszor hangzott el a koncerten, de hazaérve mégiscsak elfelejtette valahogy. És óriási boldogság, amikor rátalál újra.
Nem tudnám már felidézni a részleteket. A könyv a zene világába próbálja terelgetni az arra nyitott szívű ifjú olvasót. Nekem nem kellett a terelgetés, hiszen benne éltem.
És ma este újra elkapott ez a jó érzés: benne élek a zenében! Átjárja a pórusaimat, mint a szivacsot a víz. Bennem van, és felfrissít.
Ahogy ülök a színház félhomályában, a bársonykárpittal behúzott széken, gyerekkorom érzései törnek elő. Hallgatom a zenekart. És bár unalomig ismert zenéről van szó, valahogy nem érzek berzenkedést, csak jóleső biztonságot. A tonikák, dominánsok, szubdominánsok egy helyben toporgása is csak simogató mormolás. Hah, ilyen érzés volt pont, amikor a fehérvári színház második emeletének első sorában ültünk. Ugyanez a sárgás, tompa fény. A zene. Persze, akkor húgocskáimmal nem voltam ilyen csöndben. Halkan cincogtunk (ha lehetséges ilyen), és eggggészen halkan csörögtünk a ropis zacskókkal. Emlékszem, szálanként szopogattam el a centis darabokra tördelt ropit, hogy minél tovább tartson. Még a megvásárlása a szünetben is eseménynek számított. Szabad volt vagy egy ropit, vagy egy sportszeletet kérni. És a szünet után visszaülve még maradt belőle egy kicsi. Mert így legalább addig csöndben voltunk, amíg nyammogtunk. Aztán szépen belesüppedtünk a hatalmas, felnőttekre méretezett székekbe, és félálomba szenderültünk. Vagy épp teljesen elaludtunk.
Most előttem van az egésznek az ünnepi fénye. A készülődés többnyire csöppet sem volt olyan, ahogy az ember a lelki emelkedettséget elképzeli. Többnyire hét óra tízkor eszébe jutott anyunak, hogy fél nyolckor bérletes hangverseny. Egy harsány "Ki szeretne jönni?" után villámgyors öltözés, (óriási szerencse, ha éppen van tiszta harisnya), pár falat még a vacsorából, és ugrás az autóba. Ha éppen működik. A színház előtt ugyanolyan hektikusan ugráltunk ki az autóból, majd futás a másodikra. A ruhatárosnak odahajítottuk a kabátokat, aztán sűrű elnézések közepette irány a nézőtér. Az első sorba, vagy a másodikba szólt mindig a bérlet, fent, a karzaton. Talán ha három bérletünk volt, nem tudom, de általában többen mentünk. Mindig beengedtek.
Aztán ahogy elhelyezkedtünk, és a zenekar is lassan abbahagyta a hangolást, automatikusan elindult az Ünnep. (Azóta is ez az egyik kedvenc zenei élményem, a hangolás, ez a semmi máshoz nem hasonlítható, önérzetesen kavargó zene-áradat.) Minden koncert az volt. Ünnep. Nekem legalábbis. Akkor is, amikor éreztem, hallottam, hogy egyik-másik művet lehetne jobban is előadni.
És most itt ülök, hallgatom a Kilencediket, és várakozok.
A fehér kortina, a kis színházi hátsó függöny előttem másfél méterrel leeresztve. Talán ettől a sejtelmes, meghitt emlékeket idéző félhomály. Ahogy körbenézek, a székeken már itt-ott elszórtan az operaházi feketébe öltöztetett hölgyek, mellkasukon fehér művirággal, és az öltönyös urak. Most csend van, a szokásos sutyorgások, mormogások nélkül. Élvezem a hallgató, fülelő csendet. És várom, mikor kerülünk sorra.
Mire az utolsó tétel következik, minden énekkaros kolléga bent ül a helyén.
Eddig mindig csak hallgathattam, most már énekelem is Beethoven örökbecsűjét. (Lehet persze, hogy ettől van bennem ez az egész örömteli várakozás.) Tudom, hogy a Mester sajnos nem kímélte az énekeseket, sem az énekkart. Nem igazán kényelmes fekvésű ez a zárókórus. Mégis átfut a szívemen egy könnyű-meleg érzés, amikor a tétel elején a csellók és a bőgők szónoklatát hallgatom. Elképzelem, magyarul is meg németül is, hogy most éppen mit mondanak.
Közeledik a belépés ideje. A kórus feláll. A kortina felmegy. A puha félhomályt éles reflektorfény váltja fel. Meglátjuk a zenekart, a karmestert. Minket pedig a közönség.
És megszólal a basszus: Barátaim, ne ezeket a hangokat! Örömtelibbeket inkább!
Felfénylik bennem, hogy mekkora kincs számomra az Öröm. Az igazi, az elvehetetlen.
És nem érdekel, hogy magasan kell kukorékolni. Lenyűgöz az öröm nagysága.
Extázis-közeli állapotban éneklem: isteni szikra, Öröm!
Már véget ért a koncert, de bennem ott duruzsol ez a melegség.
Hazaérek, és egyre erősebb a duruzsolás. A gyerekszoba félhomályában fiacskáim olvasgatnak.
Egész este, egész éjjel az öröm van velem.
Mert az öröm mindenhol ott van. Olyan, mint az arannyal teli patakban a kis aranyrögök. Ott van. Mindenhol ott van. Persze, meg kell látni, át kell szitálni mellőle a sarat, a vizet, a salakot, el kell különíteni a hasonló anyagoktól. De ott van. Nem mindjárt egy kész ékszer mindig. De ha összegyűjtöm, megtisztítom, egybeolvasztom, akkor már látszik a nagysága. Mindjárt erősebb a fénye, nagyobb az értéke.
Tele van a levegő, az élet öröm-szikrákkal. De ezek nem tábortüzek. Nem is fáklyalángok. Még csak nem is gyertyaláng. Szikra. Ott van, de hogy mit kezdek vele, az az én felelősségem. Egybegyűjtöm a sok kis szikrát? Vagy csak kesergek rajta, hogy tessék megint CSAK egy szikra? Meggyújtom róla a gyertyámat? Fáklyámat? A kandallót? Mire használom, hogy bánok vele - ez az én felelősségem.
Az isteni szikra, az öröm itt van kézközelben. Csak éppen kicsike. Mert hát csak szikra.
Azt hiszem, a fény, az öröm fénye attól lesz egyre nagyobb, melegebb és fényesebb, ha észrevesszük az apró örömöket, és hálás szívvel gyönyörködünk bennük.
Gyújtsunk nagy, melengető lángokat, adjunk fényt a megtalált örömöcskékből!
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése