Élmény-befőzés

Egyformába öltözött fiúk jöttek szembe, ahogy a Boráros téren igyekeztem a HÉV felé. Valami családi alkalomra mehettek, mögöttük az idősebb nőrokonok. Aranyosak voltak, felszabadultak. Jó tizenkét éves formák. Biztosan testvérek, talán tényleg ikrek. Vagy nem. Csilli húgommal mi is nagyon szerettünk összeöltözni. Igaz, mindig magasabb voltam nála, az én hosszúkás arcomon apu, az ő gömbölyű arcán pedig anyu lágyabb vonásai. Nekem szögletes, neki lekerekített minden mozdulata. Mindez cseppet sem zavart minket. Ha tehettük, egyformába öltöztünk, és ikernek képzeltük magunkat. Büszkén lóbáltuk két kis copfunkat (az övé több árnyalattal sötétebb volt, persze), és cinkosan mosolyogtunk: most aztán jól becsapjuk a világot!  A Világ persze szívesen játszotta, hogy elhiszi nekünk ezt az ikerséget, és ezen élvezettel nevetgéltünk. Egyforma ruháinkat anyu varratta. Csinos kis kötényruhák voltak, kékek, piros mintával vagy csak simán sokféle kékkel, no meg a fehér alapon leheletnyi kis virágokkal

Kísérletezem a kertben.  Persze, olvasok, megfigyelek, gondolkodom, összevetem mindazt a sok információt, amit az iskolában tanultam és az Élet Iskolájában volt módom megfigyelni.  Idén kísérleteztem a kert egy részében azzal, hogy nem adok extra vizet, ossza be a növény, amit talál. Persze, előtte mulcsoltam, takartam és tápláltam a talajt.  Tavaly kaptam a barátnőmtől kolbásztököt. Ízlett. Külön imponált, hogy óriásira meg tud nőni, és igénytelen. Hát kipróbálom én is.  Első körben elvetettem a magját a kert szélén, a veteményeskert mellett, azon a szakaszon, ahol mindig küzdelem van a gaztengerrel. Mert a gaznak nem kell locsolás, ám ha mégis kap pár cseppet a locsolás melléktermékeként, hatalmasan elburjánzik. Burjánozzék inkább a kolbásztök! - gondoltam. Annál is inkább, mert barátnőmnél ráadásul nem is a kertből vette el a helyet: felmászott a kerítésre. Ez pont jó lesz nekem!  De hiába szórtam el a kolbásztök sok, rengeteg magját. Talán valami élőlény felfalta az egészet, de az

Vannak fényesebb pillanatok. És van, hogy a sötét háttérben a hétköznapi módon színes pillanat is ragyogóan fényesnek tetszik. Lehet, hogy ez az igazabb ragyogás. A legutóbbi Székely fonó varázslatát több tényező adja össze. A teltházas előadás mindig csodás élmény - még akkor is, ha ehhez segítségre volt szükség.  Az, hogy tudtam kivételesen extra szakmai jegyet szerezni barátaimnak, még inkább sajáttá és bensőségessé teszi az estét. Hogy hallom, ahogy az egyik barátnőm hejehujázik a nézőtérről - még több életet lehel bele. Pedig már eleve több szinten is szeretettel tudok kapcsolódni ehhez a műhöz. (Azt most ne feszegessük, milyen önkínzással lehet megtanulni, mert a végeredmény a lényeg.) Visszaszerettem Kodályba. A népdalokkal mindig jó volt a viszonyom. A modernsége ellenére a rendezésben pont annyi a hagyománytisztelet, amennyitől még otthonosan érzem magam benne. Szóval szép. Még ha ez se nem objektív, sem nem erkölcsi kategória. A fiatal népitáncosok és az énekesek pont elég jó

Tri - három, tónusz - hang. Három hang.  Mármint három egészhang, azaz nagy szekund. Egy kvárt, amiben nincs kis szekund. Egy kvint, amiben kettő is van. Vagy ha úgy tetszik: hat kis szekund. A középkorban nem véletlenül használták ritkán. "Diabolus in musica". Ördög a zenében. Vagy...? Diabolus eredetileg: szétdobáló. Az ördög is attól szétdobáló, hogy nem tűri a rendet. A tritónusz tulajdonképpen önmagát dobja szét. Nem nyughat. Nem nyugtat. Azonnal feloldást kíván. Kifelé vagy befelé, tulajdonképpen édes mindegy. Ráadásul nemcsak a fület bántja - énekelni, emberhangon intonálni is kellemetlen. Nehéz. Hát ezért sem használja például a gregorián zene. Bezzeg használja Puccini, jól teleszórta vele a Turandot kottáját. És milyen kellemetlen fekvésekben!  Amúgy előszeretettel használ pentaton hangsort - a kínai zene egzotikumaként. Hanem amikor feszültséget akar, biztosan a kezébe akad ez a fránya tritónusz! Az az érzésem, hogy mire megtanulom a darabot, nem lesz olyan hangmaga

Az élményre emlékszem, nem a konkrét helyzetre. A döbbenetre, mikor anyu a legnagyobb könnyedséggel a hangjában beszélt róla. Talán valahogy úgy, hogy Margit néni meghozta az aranyesőt. Ijedten fordultam az ablak felé, arra számítva, hogy a megszokott vízcseppek helyett netán valami különös természeti tüneményt látok, amit Margit néni boszorkányosan előidézett. Még nem voltam iskolás, óvodás is alig. De odakint nyoma sem volt semmi ilyesminek, a borús égbolt a szokásos módon szitált csak. Persze, ismét meggyőződhettem arról, hogy vannak szavak, melyek mást is jelentenek. Talán egyik első élményem volt, aminek alkalmával rádöbbentem a magyar nyelv többféle rétegére, a szavak átvitt értelmezésének magától értetődőségére. Mert anyu természetesen megmutatta a virágot. Emlékszem, hogy nem éreztem úgy, hogy akár egy kicsit is hasonlítana az aranyhoz. Csak sok évvel később, abban a bizonyos súrlófényben láttam meg benne az arany csillanását. Aztán megtudtam, hogy aranyeső lehet a többszörös v

Energikus léptekkel ugrottam fel a kettes villamosra. Nagyon tele volt már a hátulja, ahová kerültem. Világos cipőm védelmében leléptem a lépcsőre - ott tényleg nincs hely, hogy rátaposson bárki. Alig helyeztem el magamat, az alhasamba éles görcs nyilallt. Nono. Ilyen már régen nem volt, emlékeim szerint talán a vakbélgyulladásomkor, jó harminc éve. Mivel az első figyelmeztető görcsöt követte a másik, annak szünetében határozott léptekkel előretörtettem a villamosban, mert ott szellősebbnek tűnt a terep. Sőt, még szabad ülés is volt. Hm. Hascsikarás. Vagy még a görcs? Vigadó tér - leszállok. Egyre rosszabb. Keresnem kell egy mosdót, mert valamelyik végemen valami ki fog jönni. De hogy melyiken, azt nem tudtam eldönteni. Egyre bizonytalanabb léptekkel léptem még párat - és éreztem: el fogok ájulni. Ez már a komoly rész. Nem érek rá mosdót keresni, elhagy az erőm. Ez az, amikor a látómező széléről viharos gyorsasággal bekúszik a sötétszürke felhő, megjelennek a csillagok és elhalkul az u