Élmény-befőzés

A tanáraim között voltak férfiak. Olyanok is, akikre mindig szívesen gondolok vissza. Atyai szeretettel terelgettek bennünket, öntötték elénk tudásuk javát, élettapasztalatuk esszenciáját. A mai napon, Férfiak Napján külön szeretettel emlékszem rájuk. Bárdonicsek Tanár Úr - így, csupa nagybetűvel - történelmet tanított nekünk. Rajongva szerettük. Mi, a konzis osztály, egyhangúlag megválasztottuk osztályfőnök-helyettesnek. Mert jó volt vele lenni. Filigrán, közepesnél talán kisebb termetű ember, de mi mind felnéztünk rá. A tudása miatt, a humora, barátságos szarkazmusa miatt. Úgy tanította a történelmet, hogy az mindjárt érdekes lett. Én ugyan be vagyok oltva történelem ellen, de még én is élveztem bejárni az óráira. Időnként filozófikus-távolságtartó megjegyzéseket tett a házasság nehézségeire. De mindig sütött belőle az elfogadás. Emlékszem, 1989-ben a töriórán néztük a tévét. (Modern dolognak számított ez egy tanteremben akkoriban.) A rendszerváltás volt épp a téma. Miv...

Az ősz megérkezett New Yorkba. A szokásosnál is erősebb széllel bélelve a tágas utakat. Két kezemmel tartom a kapucnimat, különben minduntalan lefújja a szél. Talán a tegnap esti szélcsendet akarja gyorsan bepótolni, hogy kijöjjön az átlag. Persze az esti szélcsend egyáltalán nem az a kellemes nyugalom volt - inkább esőváró, páradús. A metró peronjának tetején lecsapódó pára cseppenként potyogott a nyakunkba. Elmetróztam a Vasalóházhoz (Flatiron-building), de csak véletlenül épp ide. Bátyámmal megettünk egy igazi newyorki laposguta-pizzát. A tésztája inkább pászka-jellegű. A téren egy koromfekete ember ül, és mint egy sámán, szinte extázisig dobol a különböző vödrök, tálak, fületlen fazekak és fém függönykarnis (vagy mi a bánat) furcsa egyvelegéből készült hangszer-kollekcióján. Időnkét előrébb taszajtja a majonézes vödröt: amíg nem dob bele valaki valamit, nincs performansz! A Vasalónak egyébiránt eleinte magasztosabb neve volt, mivel azonban első ránézésre pont olyan formáj...

Harsány csönd közepén ülve hagyom, hogy hasson rám a Város. Akik megtervezték, egy hatalmas parkot álmodtak bele, hogy az itt élő szegényebb munkáscsaládoknak is legyen módja természetes környezetben kipihenni fáradalmait. Ülök a víz fölött, egy védett öblöcske fedett padján, és elképzelem az embereket, akiknek a fejében ez az ötlet megfogant. Egy hatalmas Városliget és Margit-sziget egyben. Picit szélesebb utakkal: az autósforgalom mellett biciklisáv, a biciklisáv mellett külön sáv a futóknak, azon belül járda a sétálóknak, azon belül egy még járdább járda, gondolom, hogy mindenki elférjen, amikor az egész város itt keresi a megpihenést. És picit nagyobb léptékkel. A fák is több teret engednek egymásnak. Ülök a tó vize fölött a hajnali eső után is száraz padon és a reggeliző kacsákat bámulom. Ezek a fák itt szinte mind ismerősök. Tudnom kéne, de nem tudom: vajon ezeket is az Óhazából hozták? Vagy annyira meggyúrta már az Ember a Földet, hogy az itteni fapopuláció terjedt el ná...

Fejembe vettem, hogy a Metropolitan Operás látogatásom után kisétálok a helyi Dunapartra, a Hudson folyóhoz. Közel van, alig pár utca, csak elugrom, aztán vissza, a szállóba. El is indultam. Viszont így, hogy magamban banduloktam, minden apróságon elméláztam. Néztem, ahogy a bölcsis csoport gyakorlatilag közös pórázon vezetgetve döcög az utcán. Elöl fiatal férfi, hátul ifjú nő baktat velük. A hosszú közös szíjról oldalirányba leágazó pici pántok végét fogva haladtak. Egy nagy csimota-fürt. Csendben mentek, nem csipogott senki. Bár ebben az életkorban egyszerre talán nem is megy a beszéd és a járás, aztán meg hatalmas az alapzaj, tán át sem tudják kiabálni. Néztem az anyukákat, akik a játszótér felé terelgették a babakocsi mellett botladozó kicsinyeiket. Amúgy az itteni játszóterek sehol nincsnek a pestiekhez képest. Kevesebb és kevésbé felszerelt. De legalább van. A hatalmas, megszámlálhatatlan emeletű házakban vajon hány család él? Mekkora kortól adják be megőrzőbe a babákat? Meddi...

Benyomásaimat lazán összefűzve ömlesztem ide. Amilyen a mostanában divatos kis kézműves termék, a scrapbook. Elvesztem. New York, az álmok és lehetőségek városa meghódított. Pedig elhatároztam: csak azért sem vagyok rá kíváncsi. De becsületből, mert na, azért mégiscsak..., nekiálltam olvasgatni, hogy s mint ebben a metropoliszban.  Évekkel ezelőtt kiolvastam a MET egykori főigazgatója, Rudolf Bing könyvét. Tanulságos volt. Legfőképp azért, mert a szakmai dolgokon túlmenően bepillantást engedett egy olyan vezetői felfogásba, ahol például a liftkezelő az ő fájós lábával ugyanolyan tiszteletet kap, ugyanúgy komolyan van véve, mint a legcsillogóbb sztárok. A legkisebb panaszt is udvarias, ám határozott stílusban rendezett el - legalábbis a levél-részletek olvastával okom van ezt feltételezni. A könyvet olvasva folyton az járt a fejemben: mi lenne, ha... Mi lenne, ha mi is pont ilyen egymás iránti tisztelettel rendeznénk a konfliktusainkat?  Ez volt nekem eddig, am...

(Ez is a fb-ról vándorolt át. Mégiscsak megőrzöm. Még újságban is volt - egy kicsit átszerkesztve a Reformáció Ünnepe táján) Hugenotta kereszt volt a medál azon a kis ezüstláncocskán, amit még kislányként keresztanyámtól kaptam. Nagyon egyszerűen öltözködtem akkoriban. Amire éppen futotta. Vagy még inkább: amit kaptunk. Az osztálytársaim helytelenítték is, de nem törődtem vele. Nekem ez jutott. Ha véletlenül egy-két csinosabb, már-már divatos ruhadarab került a tulajdonomba, ahhoz azért ragaszkodtam. Szerettem szép lenni, de ha nem futotta rá, elfogadtam. A kis vékony ezüstláncocska viszont mindennapos kellékemmé vált. Szerettem morzsolgatni ujjaim között a kis egyenlő szárú keresztet, és a cseppecske, Szentlelket jelképező galambot. Unalmas órákon (rengeteg volt) megnyugtató érzés volt a pici madár csőrével az ajkamat puhán megérinteni. Fürdésnél nem vettem le, de alvásnál mindig. Nem szeretem, ha valami a nyakamat irritálja. Esténként ezért a kis filigrán ékszer az ágyam szélén ...

(Ez eredetileg egy fb bejegyzés volt...) Református tanokon felnőve meglehetős ellenszenvvel viseltettem a Mária-kultusz iránt. Némi riadalommal, idegenkedve személtem a katolikus templomokban megjelenített vértelen, gyengécske, szenvedő nőalakot. Miért imádkoznak hozzá? Miért nem egyenesen az Istenhez? Hát nem pont az a nagyszerű Jézus tanításában, hogy semmiféle közvetítőre nincs végre szükség? Hogy nem kell nagyhatalmú közbenjáró, mert protekció nélkül juthatunk közvetlenül a Mindenható Teremtő elé? Mire hát ez a nagy buzgalom, amivel Máriát ostromolják? Volt olyan szakasza az életemnek, amikor egy hittérítő vehemenciájával fáradhatatlanul próbáltam meggyőzni a szentek segítségében reménykedő ismerőseimet arról, hogy értelmetlenséget cselekszenek. Voltak, akiket meggyőztem, de nem túl sokan. Ahogy forogtak az évek, elcsendesült a missziói lendületem. Láttam erősen máriátlanokat aláhullani a fertőbe és máriásokat megtartatni nehéz, emberpróbáló időszakokban. Előttem van egy bar...