Élmény-befőzés

 Elismerő pillantással mértem végig. - Nagykövet szeretnél lenni? Tényleg? - Igen. Ámulattal néztem. Számomra nagykövetnek lenni azt jelentette, hogy a hazát, a haza érdekeit képviseli külföldön. - Ez nagyon nemes cél. És tudod már, hogy melyik országban? - Teljesen mindegy. - És tulajdonképpen miért? Mi tetszik benne neked? - Az, hogy rengeteget lehet vele keresni, és folyamatos jólétben élhetek. Valami elpattant bennem. - Most komolyan? Csak a pénz motivál? - Igen, ha őszinte akarok lenni, a pénz és a jólét. Nagyon mérges lettem. - Hát ha neked a pénz az első, miért nem pénzintézetbe mégy inkább dolgozni? Tisztességesebb lenne! Bosszús lettem. Azt hiszem, a csalódás miatt.  Vazul szimpatikus fiú volt, kedves barát, szerettem vele beszélgetni. Teljesen azonos értékrend körvonalazódott amúgy addig a beszélgetések és séták alatt. Intelligens, illedelmes, művelt, jó humorú és szép énekhangú. Ezen felül tetszett, hogy milyen tisztelettel beszélt velem. Mondjuk idegesítő volt, hog...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal házaspár. A férj halász volt, a felesége pedig segített neki a munkájában: hálót szőtt, vitorlát javított, kagylót szedegetett csalinak apálykor a tengerparton. Szerényen, de boldogan éldegéltek. Egy évvel és egy nappal az esküvőjük után a fiatal párnak gyereke született, egy egészséges, mosolygós, pirospozsgás kisfiú. Mivel a munka nem állhatott meg, sőt, még több halat kellett fogni, hogy a gyereküket is rendesen nevelhessék, az asszonyka kosarat font, beletette a kisbabát, a hátára kötötte, és úgy ment le a tengerpartra kagylót gyűjteni. Ahogy azonban teltek, múltak a hetek, a kisfiú egyre súlyosabb lett, és az anyjának egyre inkább nehezére esett a kosárral a hátán hajolgatni. Egy nap letette hát a kosarat a puha homokba, messze a víztől, hogy a dagály ne érhesse el, és távolról dúdolgatott neki, miközben kagylóra vadászott a part menti pocsolyákban, vagy a hálót javítgatta. Egy napon arra járt a Bölcs Anyóka. Ő volt a falu javasa...

Ez vagyok! Én ilyen vagyok! - mondja az emberi önzés. Alkalmazkodjon hozzám a környezetem, én vállalom magam! Mégis, mit képzeltek, majd a kedvetekért megváltozom? Közben pedig fájhat a szíve  - a szülőnek, látva, hogy teszi tönkre magát az alkohollal, a droggal, a szexuális kicsapongásokkal, a lustasággal, az igénytelenséggel, a felelőtlen költekezéssel, a különböző szekták és tévutak követésével  - a házastársának, látva, hogy teszi tönkre a házasságot a szándékos kapcsolatrongáló kritikával, maró gúnnyal, ridegséggel, a gyereke(i) igényei iránti közönnyel, durvasággal - a kollégának, látva, hogyan akasztja meg untalan a közös munkát a gyenge munkamorállal, a fékezhetetlen indulataival, a konstruktív együttműködés megtagadásával - a gyermeknek, látva, hogy a tökéletesnek és isteninek hitt szülő nem kíváncsi rá, nem örül neki, nem gondoskodik róla, nem gyönyörködik benne, nem élvezi a társaságát, nem áll mellé. Mi ez az "önazonosság"? Mennyire azonosulhatok egy olyan viselke...

Ez a szó eredetileg a meghatározhatatlanságra utal. Hogy ez valami... izé. Amit a tányéron meglátva arra gondol az ember, hogy bizonyára ehető, de nehéz lenne konkrét néven nevezni. Sem főzelék, sem más köret. Illetve ha akarom, köret, ha akarom: főétel. Sokminden ihlette és sokmindenhez hasonlít. Mégsem lesz kétszer egyforma. Ennek talán az az oka, hogy szeretek rögtönözni, tulajdonképpen jobban, mint precízen leírt receptek szerint főzni. A férjem épp fordítva: neki a leírt receptek jelentik a biztonságot és a garanciát arra, hogy az ebéd finom lesz. Mióta elolvastam Polcz Alaine szakácskönyvét, még jobban felbátorodtam. A nagyszerű tanatológus ugyanis szintén hozzám hasonlóan, mondhatni kreatívan főz: mindig abból, ami éppen van.  A kreatív főzéshez való kedvet örökölte a nagyfiam, míg a lányom inkább a receptekkel van barátságban. A kicsi pedig egyelőre megállt a rántotta és kása készítésénél.  Ami a nyenye-nyunyában jó, hogy én ugyan kreatívan módosítgatom, a lányom mégis...

Anya, ezt okvetlenül meg kell jegyezni, írd le! - jött a kérés. Mert szeretek improvizálni, szeretem, ha az otthon található alapanyagokból össze tudok dobni valamit. Izgalmas kihívás, környezetbarát szemlélet, meg hasonlók. Ezért nincs kétszer ugyanaz az étel nálam, esetleg rendkívül hasonló. Még a kenyérsütés is nagyjából érzésre megy már - hiába, hogy pont ezt nem szerettem anyu konyhaművészetében. "Érzésre!" volt a fő mértékegység. Esetleg egy "hogy jó legyen".  De nincs türelmem méregetni, pláne, ha a gondosan lemért mennyiséghez még hozzá kell adni vagy elvenni belőle, "hogy jó legyen". Hát elmesélem. 1. Fogom a csirkemellet, közepesen vékony szeletekre vágom, és vagy besózom - akkor rögtön felhasználható, vagy bepácolom némi mustárral, és egy üvegedénybe vagy kisfazékba teszem pár órára (vagy napra). Persze öntök rá annyi étolajat, hogy ellepje, mert így elzárom a levegőben lévő bomlasztó elemektől. 2. Kell 2 szép zsenge cukkini. Vagy több. Vagy kev...