Nagy lendülettel leszállok a bringámról. A HÉV már ott áll a megállóban. Már nyitja az ajtaját. Még elérhetem, ha elég gyorsan rögzítem a bringazárat és elég gyorsan futok. Nem nagy táv, pár méter csupán. És ami a fő: a vezető láthatja igyekezetemet, és ha elég jó fej, kicsit hosszabban csönget, és megvárja, míg felugrok, és hálatelt pillantással intek felé, és csak utána csattintja be az ajtókat.
Gyors mozdulattal letekerem a zárat. Afféle rugóvá csavarodó fajta. Gyorsan átbújtatom a kerékpártároló vasán, ugyanazzal a mozdulattal szedném is ki belőle a kulcsot (mert persze mindig benne van, hogy otthon ne feledjem), amikor is a zár kulcsos része egy elegáns mozdulattal lesiklik a "rugóról". Először nem is hiszem el, hogy megtörtént. Aztán elkezdem mérlegelni: meg tudnám-e buherálni annyira, hogy estig kitartson, amíg hazafelé kell majd újra. Persze ésszel azonnal átlátom, hogy ez lehetetlen, hiszen ha egyszer ilyen könnyen lejött, legközelebb is le fog jönni.
Gyászos pillantást vetek a HÉV felé, csakazértse hallom meg az ajtócsattanást, és még eljátszom a gondolattal, hogy a következő megállóig eltekerek, felpattanok rá biciklistül és így megyek be dolgozni. Persze rögtön el is vetem, mert a Hungária körúton utálok tekerni, és persze az is benne van, hogy nagyon vörös lenne tőle a pofikám, és csatakosra izzadnék ebben a melegben.
Így hát búsan visszakapaszkodom a kerékpárra, és biztonságos parkolót keresek neki.
Amíg az ellenszél romantikus hullámokban fodrozza a hajamat, belém hasít, hogy talán éppen ma huszonöt éve, hogy megvettem. A zárat mármint.
És milyen érdekes, hogy minden előzmény nélkül, és mennyire magától értetődően mondta fel a szolgálatot.
Pont ma. Amikor negyed századig bírta. Kibírta azt is, amikor le akarták vágni. Hűségesen őrizte a járgányt mindvégig. Még akkor is, amikor elfelejtettem lezárni. Vagy amikor benne felejtettem a kulcsot.
Pont ma. Amikor egy különleges időszak záródott le az életemben.
Először mentem egy szívbéli barátom temetésére. Aki kollégából lett baráttá. Aki megosztott velem a lelkéből egy darabot. Persze, másokkal is, sőt, sokakkal. Egy egész kerület, egy kisebb városnyi ember ismerte, szerette, tanult tőle.
De Kati köztünk is otthon volt. A Zöldalma Zenedében. Mindenkihez volt egy jó szava. Együtt örült az örömben, és vigasztalt a bánatban.
És ahogy fogyott az ereje, a testi, a lelki szeme egyre nagyobbra nyílt, egyre többet látott át.
Tudom, a vége felől látszik a legjobban az élet értelme. És ő nem volt rest megosztani velünk, amit meglátott.
Az örök értékek felé tartott eddig is. Kinek jut eszébe feláldozni a fiatalságát, erejének javát, kreativitását, szeretetét vadidegenekre? Miért van ez a szolgálatkészség egyesekben, hogy másokat gazdagítsanak? Lemondva anyagi javakról.
Ő is ezt tette. És tudom: nem bánta meg. Mert mérhetetlen gazdagságot kapott cserébe: emberi szívek melegét, a sikeres megmérettetés utáni büszkeséget, a rengeteg gyermekkéz ölelését, a csillogó szemeket és a csilingelő hangocskákat. Ez volt az ő összegyűjtött vagyona.
A rengeteg szívet melengető, lelket erősítő mondat, vagy csak nézés, ölelés pedig az a kincse volt, amit két marokkal szórt szét mindenkinek, akinek szüksége volt rá.
Szakmailag és emberileg is abszolút hiteles tudott maradni. Akkor is, amikor magából kikelve osztotta ki a társaságot. Amikor a legnehezebb, érthetetlen, soha-össze-nem-álló ütemeket gyakorolta velünk. Hitt benne, hogy menni fog.
És igaza lett.
Eztán is minden próbán, minden avizóban, minden hangban ott lesz velünk.
Belepréselődött a lénye az általa betanított darabokba.
Kati, Isten veled! Örülök, hogy már nincs fájdalmad. Örülök, hogy vársz minket odaát, az Isten másik tenyerén!
Mi még csetlünk-botlunk előtte egy kicsit ideát. De a szereteted a szívünkbe zártuk. Köszönjük.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése