Csak

Korán reggel keltem.

Arra a rendesen, máskor irritáló érzésre, hogy fázom.

Ma viszont jólesett, hiszen 30 fok közeli a hőmérséklet még a lakásban is. Csakis ilyen hőségben vagyok hajlandó lemondani a pihe-puha pehelypaplanom nyújtotta komfortról. Meg mindenféle egyéb paplan, takaró, egyéb lepel használatáról. A leglengébb hálóingemről azért mégsem, mert csak így pihentető az álmom. 

Így fordulhat elő, hogy 26 fokban - fázom. 

Gyorsan körbejártam a lakást, kitártam ajtót-ablakot, hadd hűljön egy kicsit. És ha már ébren vagyok, gyorsan leróttam egy-két tartozásomat a levelezőlistákon. Ha meg már ott ülök a gép előtt, gyorsan beugrottam a nagy közösségi oldalba, vetettem pár pillantást az ismerőseim közül azokra, akiket előre sorolt valami titokzatos mátrix.

Így botlottam bele Ilike rajzába. 13 évesen, ceruzával rajzolt egy csodálatos rózsát, szinte érzik az illata. És ott van a képen szép gömbölyű gyerek-betűkkel a helyszín, a nap.

És ami még csodálatosabb: tökéletes állapotban. Hibátlan papíron.

Olvasom az elismerő hozzászólásokat. Akik ismerték erről az oldaláról is Ilikét, sajnálkozva teszik hozzá: többre is vihetted volna ezzel az Isten áldotta tehetséggel.

Meg az összes többivel. Mert énekelni, táncolni is gyönyörűen tudott. Ki tudja?

Lehetett volna egy csodálatos balerina, primadonna vagy világhírű festőművész. 

Ehelyett "csak" kozmetikus lett.

"Csak".

Milyen érdekes is ez.

Mitől lesz valaki"csak" az, aki?

Nekem Ilike egy csodálatos példa. Minta.

Mert bár igazából egyetlen egyszer találkoztam vele felnőtt fejjel, de az életre szóló élmény maradt.

Ilike, aki kozmetikus-művész, vállalta, hogy megtanítja nekem a sminkelés alapjait. Egyetlen hétvége alatt. Megtanította, milyen a bőröm, hogyan bánjak vele, hogyan sminkeljek színpadra, hogyan hétköznapra, egyáltalán, hogyan viseljem az arcomat, a lényemet. Talán nem is szóval tanított, hanem kisugárzással. 

Ott aludtam náluk, a vidéki kisvárosban.

Nem felejtem el a belőle sugárzó szépségét, nőiességet, jóindulatot, fölényes szakmai magabiztosságot és a meleg szeretettel teli, önzetlen segíteni tudást.

Mitől lehetett volna nem"csak", hanem "több"?

Nem tudom, de hiszem, hogy sehogy. Mert az így is megszületett gyönyörű festmények és mindenféle kézimunkák mellett a kisváros asszonyainak gyorsan változó bőrén alkotta meg élete művét. Mulandó? Kétségtelenül. Maradandó érték?

Ki tudja. Ha megkérdezik, azt mondom: feltétlenül az.

Mert szép dolog valakinek a testét széppé tenni, de Ilike a lelkeket is kisminkelte közben, ebben ezer százalékig biztos vagyok.

És lehet, egy finomra igazított arccal, a lélek finomra masszírozásával megmentett a széthullástól egy családot. Vagy segített állást találni,  esetleg csak megtartani.

Segített, hogy örömmel nézzenek a kisváros asszonyai a tükörbe reggelente. Hogy a szépet lássák meg magukban. 

És ha egy nő szépnek látja magát, akkor mosolygósabb, talán türelmesebb és empatikusabb is. Könnyebben fogadja a bókot és hárítja a túlzó közeledést.

Így gondolom.

Ilike benne van minden mozdulatomban, amikor az arcommal foglalkozom. 

Ilikének úgy hiszem, mindig jutott és fog is jutni szeretet és elismerés. 

És ami a legfontosabb: ő maga is teljesnek éli meg az életét. Már jó ideje nyugdíjas, de még mindig gyönyörű. Ahogy ő mondaná: még mindég.

Mert ő tudja A Titkot.

A boldogság, megelégedettség és belső tartás titkát.

(Miket írtam még?)