Buszmegálló tél végén

- Na tessék, ez már az öregség jele! - mérgelődik kedvesen ezerráncú mosolya mögött.
- Lejöttem, de már elfelejtettem, miért is indultam el!
Rám kacag, látom, örül, hogy elmondhatja valakinek. Már közeledik a busz, készítem elő a bérletemet. Neki már nem kell, még tán az igazolványát mutatni sem.
-Hiába, no, nem tudom! - bosszankodik. - Tudja, most töltöttem - hatásszünet, szemével megkapaszkodik az enyémben - a nyolcvannégyet!
Boldogan néz rám: mit szólok hozzá? Hát csak bámulok.
- És milyen jó, hogy ilyen önálló! - mondom elismerően. (Meg azért is, mert tulajdonképpen ingyen is van, neki meg milyen jólesik.)
Kacag.
- Bizony! Tudja, balettáncos voltam, három városban is táncoltam! Még ma is feldobom a lábam, ha kell!
S mutatja, bár most igazán nem kell. De jólesik neki gyermekien kérkedni a valaha fényesen ragyogó talentumával.
Igaz is: a hosszú ballonkabát alól kivillan törékeny lába, ahogy könnyedén vállig lendíti. Kis rózsaszín-drapp tünemény. Nincs másfél méter, se negyven kiló.
De nem kávézni indult. Nem rendelőbe. (Ó, nem járok én oda! - mondja csak úgy félvállról.) Nem barátnőzni. Talán boltba.
A buszra viszont inkább nem száll fel. Ki tudja, lehet, csak sétálni vágyott?
Én azért csak felszállok, és megköszönöm magamban, hogy időben érkezett. Én késve indultam, már úgyis késni fogok.
És nézem, ahogy a nyugalmazott balerina méltósággal és önérzetesen tovalibeg.
Pasztell-pillangó.


(Miket írtam még?)