Hogy is lehetséges?

Lendül a kezem.
Közben az agyam is működésbe lép. A másodperc törtrésze alatt végigcikkan a fejemben a kérdés: hogy kerültem én ebbe a helyzetbe?
Gyorsan megigazgatom összegyűrt ruhámat. A műszálas, fekete ruhát ajándékba kaptam. És hogy örültem neki! Igaz, a műanyag ruháktól rettenetesen izzadok. De legalább nagyon csinos. Legalábbis én annak tartom. A vállán pliszírozott, áttetsző stóla-résszel. Ezt a részt rángattam ki nagy igyekezettel a melltartópánt alól, ahová azért gyűrtem be, hogy enyhülést keressek a fullasztóan meleg kánikulában. Csak épp kiigazgatni mulasztottam el a nagy sietségben. És most, a templom közepén, a várakozó tekintetek kereszttüzében égve felvillant, mennyire illetlenül viselem ezt a szép ruhát.
Hátam mögött csendes, visszafojtott derű hangjai jelzik: igen, észrevették a változást rakoncátlan toalettemben.
De ez tényleg csak egy gondolatsuhanásnyi idő.
Cselekednem kell.
Felemelem a karom, biztatólag mosolygok, hangot adok, majd beintek.

​És megtörténik a csoda.​ Hogy miért, nem értem.

A leggyönyörűbb hangszer áll előttem, amit létrehozni lehet. Szerintem. Az ember-hangszer. A Kórus. Ahol szabad akaratából énekel mindenki. Sőt. Nem kis áldozatot hoz érte, hogy szabadidejében próbákra járjon, gyakoroljon - sok ember. Nem fizetésért. Az örömért, hogy énekelhet.

No persze, megértek én mindenkit, aki így dönt.

Világosan emlékszem rá, hogy harmadikas koromban mekkora megtiszteltetésnek éltem meg, hogy bekerültem a kicsinyek kórusába.Talán kétszólamú Bárdos-műveket tanultunk, nem emlékszem pontosan. Arra igen, hogy nem volt tiszta, nem volt szép. Mégis jó volt együtt énekelni. Ötödiktől már a nagyok kórusában, a felsősökkel együtt.

Bárdos művet mi is hoztunk most ide, kettőt is. Egy harsányat és egy csöndeskén meditálót. Beleborzongok az örömbe, hogy a Kórus velem rezdül. Hogy a halk, bensőséges dallamban éppúgy társ, mint a sodró lendületű, vulkánkitörés-szerűben. És még mindig nem értem, hogy kerültem ide.

Igaz, a gyerekkórusban a karnagyunk - akivel nem volt éppenséggel bizalmasnak nevezhető a viszonyom - nyolcadikban mindenki várakozása ellenére nem a kedvenceit, hanem engem tett meg szólamvezetőnek. Volt is nagy csodálkozás, sőt, szomorkodás. De nem okoztam csalódást. Abban az évben minden versenyt megnyertünk, amerre csak mentünk.

A szólamok betanítása talán akkor volt utoljára élvezetes nekem. Most már türelmetlenebb vagyok, szeretnék gyors eredményt elérni. Ezért aztán minden segítséget elfogadok. Azt hittem sokáig, ez a profi hozzáállás. Amíg  közvetlen főnököm, az Én Karnagyom példát nem mutatott. A munkahelyemen tanultuk Bach Máté-passióját. És hihetetlen mennyiségű próba volt rá. Nem is értettem, miért. Csak a végén. Mert szinte minden pici hangot, dallamfordulatot türelemmel tisztogatott, ápolgatott, amíg meg nem szólalt nagyjából az, amit hallani óhajtott. Azóta talán alázatosabb vagyok. Nem bízom rájuk annyira, hanem kitisztogatom jobban az apró kis piszkocskákat.

Erre is gondolok egy szikrányi ideig, amíg hallgatom a mozdulataim nyomán felcsendülő kis francia Zenedobozt.

Jó, jó, a kiejtésünk nem feltétlenül fog a párizsiak kedvencévé avanzsálni, de legalább teljesen egységes.

Milyen jó is lenne, ha még franciául is tudnék egy csöppet. Sosem volt a kedvenc nyelvem, túlzónak érzem az affektálást, de úgy tűnik, előbb-utóbb barátságba kell keveredjek vele.

Franciaországban nem voltam soha. Érdekes, ez nem okoz hiányérzetet.

A gyerekkarral viszont fél Európát beutaztuk. Akkor, amikor még vízum kellett hozzá. Akkor, amikor még évente vagy kétévente ötven dollárt lehetett váltani legálisan. És abban sem vagyok biztos, hogy évente egyszer szabad volt-e kiutazni. Szerettem külföldre járni, bár a buszon sokszor volt hányingerem, és nagyon utáltam a végén az abonett-májkrém menüt. De a szép helyek látványa, a másik életbe való belepillantás elvarázsolt. Amikor családoknál lakhattunk, és egyáltalán nem tudtam feltalálni magamat, mert végig zavarban voltam. Amikor a gyönyörű városokban sétáltunk. Amikor csak idegen szavakat hallottam magam körül. És mindez valahogy olyan mondhatatlanul természetes volt. És töltött, csordultig töltött élményekkel. A rengeteg éneklés a tömött templomokban, sátrakban, hatalmas termekben, az ováció. És annyi, de annyi élmény volt bennem, hogy hazaérve nem is tudtam mindet elmondani. Feltorlódott bennem, mint tavaszi áradáskor a letört zöld levelek, ágak egy kis patakban, ami túllépi a medrét a gáttá tömbösödött hordalékok miatt. Emlékszem rá, hogy napokig rakosgattam az élményt magamban.

És most is. Hazaérve próbálom szétbontani az élmény-kupacot. Szedegetem ki belőle a zeneileg felemelő pillanatokat, a lelkes tapsot, a csillogó szemeket, amivel a Kórus levonul, és amelyekkel a közönség lelkes tagjai futnak hozzánk. A szép eredményt: a gálakórusi minősítést, a szakma hol elismerő, hol bíráló ítéletét, a közös szálláson megélt apró kis tréfákat, kedvességeket, a szinte folyamatos éneklést, hogy bárhol, bármikor dalra fakadhatunk, és ez így rendjén van. A fáklyás felvonulás képei, színei, illata itt vannak velem. Az ott megélt erő,  ami a sokszáz ajkon felcsendülő népdalok éneklése közben baktatva áradt körülöttünk. A mindehhez kapcsolódó tengernyi szervezési munka, aminek eredményeképpen szállásunk és étkezésünk is megoldódott.

És nem értem, hogy kerültem ide.

Mert nem is én akartam igazából ezt az egészet, hanem Ők, a Kórus. Egy jó kis közös hétvége, téttel feltupírozva. Milyen jó lenne, mekkora buli - mondták. És úgy lett.

Ritkán vannak tökéletes pillanatok az életben, de most napokig tartott.

És jó volt ott megélni.

Ezen a második koncerten, ahol világi műsort kellett prezentálnunk, mind pedig az első, egyházi koncertünkön. Igaz, egy kicsit kevésbé voltunk áhítatosak, mint a templomi szolgálatot sűrűbben vállaló társaink, cserébe felizzott a levegő a templomban. Nem, nem volt tökéletes, messze nem. No és? 

Újra meg újra megfogalmazódik bennem a tökéletlenség szépsége. Amikor valami még lehetne egy kicsit szebb, kicsit jobb - hogyan viszonyulunk hozzá? Addig csiszoljuk, míg tökéletes nem lesz? És addig?

Meggyőződésem, hogy a gyémánt-csiszolás is van akkora élmény, mint a gyémántban való gyönyörködés. Sőt. Mivel ez a zenénél ritkán élvezhető hosszan, azt képzelem, hogy a munkafolyamat maga több örömet rejt a maga tökéletlenségeivel, mint meghallgatni a kész, tökéletesre csiszolt művet. Egyszerűen azért, mert a munka maga lényegesen több idő. És közben nem csak a dallamok csiszolódnak, idomulnak egymáshoz, hanem azok is, akik létrehozzák.

Meleg van, izzadok. Végigcsorog az arcomon. Milyen szerencse, hogy nem volt időm sminkelni. Nincs, ami lefolyjon az arcomon. A hátam közepén patakocska csordogál, nincs rajtam száraz ruhadarab. De kit érdekel? Boldog vagyok, mert élvezem, hogy az akaratom ellenére létrejött hangszerből  hogy ömlik, árad a muzsika. Mert nem akartam ám én ezt, nagyon nem. Nem hiányzott az estéket elrabló próbák tömkelege, a darabválogatás nyűgje, meg az összes többi. De nekik igen, ők akarták. Így hát összefonódott az életünk. És zengenek, ahogy kérem. Kicsit félelmetes is, hogy valakik ennyire komolyan vesznek, elfogadják, hogy úgy, pont úgy és nem egy kicsikét máshogy kéne énekelni, mint ahogy én kérem. Tempóban, hangszínben, hangerőben. És megborzongunk, amikor együtt létrehozzuk a Szép könyörgés kétségbeesett erejét, a Zenedoboz tünékeny finomságát, a Tábortűznél múltba néző bánatát, a Patkóéknál fergeteges sodrású lakodalmi hangulatát, vagy bármelyik másik, egyedi fényű kis remekművet.

Leengedem a kezemet. Megköszönöm, hogy megtiszteltek figyelmükkel, megajándékoztak odaadó szeretetükkel és bizalmukkal.

És még mindig nem értem, hogy kerültem ide.

Mert amikor középiskolába mentem, azzal a szent elhatározással, hogy szolfézstanár leszek, nagyon kellemetlenül érintett a hír, hogy karvezetést is kell tanuljak. Nem is voltam igazán kiemelkedő, de még csak tehetséges sem. Ügyetlenek a mozdultaim. Hosszúra nyúlt végtagjaimmal esetlenül kalimpáltam a levegőben, mint valami zugpók.
A főiskolán sem volt kedvencem a karvezetés, de hát muszáj volt, a szolfézstanári csomagban ez is benne van. Csak az egyházzene tanszakon, Dobszay tanár úr keze alatt békéltem meg a helyzettel. Mert ő nem a szabályos ütések erejében hitt, hanem abban, hogy a zenét magát kell vezényelni, nem a metrumot hozzá. Zenekarban ez tudom, nem jó, de nekem felszabadító élmény volt a kezére énekelnem. Onnantól kezdve a mozdulatrepertoáromnak meghatározó része lett ez a varázs-mozdulat. És érdekes: működik. Könnyebb rá szépen énekelni.

De hogy miért vágtam bele a kórusvezetésébe, tényleg rejtély. Mert több kórushoz is hívtak, és mindannyiszor mentem, próbáltam, vezényeltem, és csodálkoztam. Élveztem. 

Igen, talán az élvezet, az örömzene, ami összetart. A magas szinten művelt, folyamatos fejlődésre ösztönző, de a fejlődési folyamat közben is rengeteg szép pillanatot adó, lelkileg kiegyensúlyozó zene az, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Amit nem csak mi formálunk meg, de bennünket is formál.

Igen, talán ezért kerültem ide. Mert ez ad értelmet az egésznek. Hogy együtt vagyunk, muzsikálunk - egymás szerves részei leszünk erre a kis időre. És örömöt adunk egymásnak. Így el lehet viselni az apróbb-nagyobb súrlódásokat, nézeteltéréseket. Mert több az, ami összeköt, mint ami szétválaszt. 

Igen, ez a legfontosabb tanítása az egésznek: egyek vagyunk. Vigyázunk egymásra. És magunkra is - nemcsak önmagunkért. Egymásért. 


(Miket írtam még?)