Eprészni indulok.
Egészen konkrétan hátra a kertünkbe.
Süt a nap. A diófa hatalmasra nőtt koronája alatt ballagok el. Biztonságot ad az érzés. A frissen nyírt füvön energikusan táncol a napsugár. A kis veteményes szélén lassan pirosodik a ribizli. A körtefa szép habfehér ruháját rég levetette, zöld lombkötényébe rejti éretlen gyümölcseit. A cseresznyefa alsó ágai földig hajolnak a lassan rózsaszínűre váltó súly alatt. A barackfákról nem győzzük letörögetni a minibarackokat - tavaly sem lett elég a ritkítás, több águk letört a döbbenetes mennyiség alatt. Most az ágaikat is rövidre nyírtuk. Persze, ész nélkül nekiálltak vízhajtásokat növeszteni, de tegyék csak. Bolond kamaszok. Sűrű lombjuk közé be sem lehet látni.
Igaziból eprészni jöttem.
A legnagyobb tállal, hiszen szezonja van. Tele is szedtem, púposra, meg még félig egy másikat. Olyan két kiló formát. A rengeteg csapadéktől kövérre hízott epreket szedegetve elszabadulnak a gondolataim.
Hogy milyen csodálatos, hogy tényleg nem kell neki más, mint elegendő nap meg elegendő eső. És ilyen gyönyörű lesz.
Hogy milyen érdekes: van, ahol a sűrűn takaró levéltömeg alatt alig lehet megtalálni a lángoló piros szemeket. És van, amelyik megrothad, mire meglelem. De van, amelyik meg sem várja, míg megérik: fehéren kezd már rothadni. Mintha a mellette kuporgó, túléretten tönkrement gyümölcs keserű életigazságát tette volna magáévá: Minek? Minek értem meg, ha senki nem értékeli szépségemet, illatomat, zamatomat? Minek? és úgy találja, erre a világra nem érdemes megérni.
És az is csodálatos, ahogy az eper a gazzal szövetséget köt. A zsengezöld tyúkhúr, libatop, a madársóska még nekem sem gond, tulajdonképpen salátába való gyógynövények. De a bogáncs, a disznóparéj, a csalán? Pedig ezekkel is cimboraságot tart. Meg még vagy ötféle számomra ismeretlennel. Együtt törnek a nap felé, ezen a részen húsz centivel magasabb minden.
De azért kiritkítom ám. Tudom, most még szeretetben vannak együtt, nagy lombjuk alatt porhanyó marad a föld - támogatják egymást. De egy-két hét, és véget ér a barátság. Az eper leterem, fáradt-büszkén elterül a talajon, és a korábbi cimborák a fejére nőnek. Vaskos szárukon érzéketlenné keményedő leveleik, tömérdek magjuk eltemeti, megfojtja a kis eperágyást. Gyökereik is úgy megvastagszanak, hogy a keményre szikkadt földből alig lehet kirángatni. És ha jön, akkor viszont cibálja magával az epertövet is. Hát ezért szedegetem ki, amelyiket érem.
De most gyönyörű az eper. Édes, illatos. Be kéne főzni pár üveggel. Mert karácsony után de jól is esik egy kamra mélyéről előbukkanó lekvár! Mmmmm!
Nem. Nem most főzöm be. Ennyit simán megeszünk egyszerre. Majd. Terem még. Vagy veszek, ha úgy alakul. Ezt most kell enni, most kell élvezni
Ez is egy olyan pillanat, amikor a múlton tűnődve, a jövőt tervezgetve teljesen jelen vagyok. És maradéktalanul boldog.
(Miket írtam még?)
Egészen konkrétan hátra a kertünkbe.
Süt a nap. A diófa hatalmasra nőtt koronája alatt ballagok el. Biztonságot ad az érzés. A frissen nyírt füvön energikusan táncol a napsugár. A kis veteményes szélén lassan pirosodik a ribizli. A körtefa szép habfehér ruháját rég levetette, zöld lombkötényébe rejti éretlen gyümölcseit. A cseresznyefa alsó ágai földig hajolnak a lassan rózsaszínűre váltó súly alatt. A barackfákról nem győzzük letörögetni a minibarackokat - tavaly sem lett elég a ritkítás, több águk letört a döbbenetes mennyiség alatt. Most az ágaikat is rövidre nyírtuk. Persze, ész nélkül nekiálltak vízhajtásokat növeszteni, de tegyék csak. Bolond kamaszok. Sűrű lombjuk közé be sem lehet látni.
Igaziból eprészni jöttem.
A legnagyobb tállal, hiszen szezonja van. Tele is szedtem, púposra, meg még félig egy másikat. Olyan két kiló formát. A rengeteg csapadéktől kövérre hízott epreket szedegetve elszabadulnak a gondolataim.
Hogy milyen csodálatos, hogy tényleg nem kell neki más, mint elegendő nap meg elegendő eső. És ilyen gyönyörű lesz.
Hogy milyen érdekes: van, ahol a sűrűn takaró levéltömeg alatt alig lehet megtalálni a lángoló piros szemeket. És van, amelyik megrothad, mire meglelem. De van, amelyik meg sem várja, míg megérik: fehéren kezd már rothadni. Mintha a mellette kuporgó, túléretten tönkrement gyümölcs keserű életigazságát tette volna magáévá: Minek? Minek értem meg, ha senki nem értékeli szépségemet, illatomat, zamatomat? Minek? és úgy találja, erre a világra nem érdemes megérni.
És az is csodálatos, ahogy az eper a gazzal szövetséget köt. A zsengezöld tyúkhúr, libatop, a madársóska még nekem sem gond, tulajdonképpen salátába való gyógynövények. De a bogáncs, a disznóparéj, a csalán? Pedig ezekkel is cimboraságot tart. Meg még vagy ötféle számomra ismeretlennel. Együtt törnek a nap felé, ezen a részen húsz centivel magasabb minden.
De azért kiritkítom ám. Tudom, most még szeretetben vannak együtt, nagy lombjuk alatt porhanyó marad a föld - támogatják egymást. De egy-két hét, és véget ér a barátság. Az eper leterem, fáradt-büszkén elterül a talajon, és a korábbi cimborák a fejére nőnek. Vaskos szárukon érzéketlenné keményedő leveleik, tömérdek magjuk eltemeti, megfojtja a kis eperágyást. Gyökereik is úgy megvastagszanak, hogy a keményre szikkadt földből alig lehet kirángatni. És ha jön, akkor viszont cibálja magával az epertövet is. Hát ezért szedegetem ki, amelyiket érem.
De most gyönyörű az eper. Édes, illatos. Be kéne főzni pár üveggel. Mert karácsony után de jól is esik egy kamra mélyéről előbukkanó lekvár! Mmmmm!
Nem. Nem most főzöm be. Ennyit simán megeszünk egyszerre. Majd. Terem még. Vagy veszek, ha úgy alakul. Ezt most kell enni, most kell élvezni
Ez is egy olyan pillanat, amikor a múlton tűnődve, a jövőt tervezgetve teljesen jelen vagyok. És maradéktalanul boldog.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése