Szépségem

Világosan emlékszem arra a kislányra.

A fürdőszobai tükörbe csak a lila, műanyag, homokóraforma széken felkapaszkodva tudott belenézni. Jónéhányszor leesett, megütötte magát - a könnyen boruló, könnyen széteső hokedli nem támogatta ezeket az akciókat.

De ő azért felmászott rá, erősen kapaszkodva a mosdókagyló szélébe - úgy látszik, a mosdóba több jóindulat szorult, mint a székbe - , hogy a kopott foncsorozású, unalmas, tizenkettőegytucat tükörbe belenézzen. 

Mert nem a tükör számított. A lényeg a kép volt. A tükörből ugyanis egy tüneményes, mosolygós kislány ragyogott vissza. Bőre áttetsző-fehér. Orra csupa szeplő. Két kis szőkésbarna fonott copfja reménytelenül kócos - a nap bármely szakában. De a nefelejcskék szemek kedves-huncutul csillogtak. A rózsás orcák vidáman mosolyogtak. A szép ívű, cseresznyepiros szájacska bájosan kacskaringózott a pisze orr alatt.

Közel hajolt a képhez. Csücsörített. Mosolygott. Fintorgott. Megpróbálta mérgesen ráncolni a homlokát - de a ráncok helyett csak a szeplők fogtak derűs táncba. Még közelebb hajolt - de a lila szék türelme újfent elfogyott. Zsupsz! Az állát jól beverte, a blúza elszakadt, a gombja begurult a mosógép alá. 

Feltápászkodott, a lila széket a helyére rakta, csendben kisurrant a fürdőből.

Megkereste a bordó fogast, mert azon is volt egy tükör. Abba nehezebb volt belenézni, mert többnyire eltakarták a kabátok. A nagyon nagy család sok pici gyerekkabátja fölött rendszerint a vendégsereg kabátjai púpozódtak. Ezt mind félre kellett tolni ahhoz, hogy egyáltalán előbukkanjon a tükör. És utána megtartani a sok kabátot, hogy a gravitációnak engedve vissza ne omoljanak. Nem csoda, hogy nem szívesen állt ez elé a tükör elé. Itt mindig látszott az erőlködés is a gyerekarcon. Sóhajtva visszengedte hát a kabátokat. Elővette az iskolai kistükröt. De ezt kedvelte a legkevésbé. Hiába volt könnyen elérhető - az arcának egyszerre csak egy pici szeletét mutatta. Vagy ha távolabbról szemlélte - torzított. Vagy - ki tudja, tán a nagy távolság miatt? -  kicsúszott a kezéből, és összetört. Esetleg valamelyik húga kérte el.

A legnagyobb tükröket a városi színházban látta, amikor a bérletes hangversenyre mentek. Az egymással szemben felszerelt tükrökben végtelen képmás nevetett rá vissza. Illetve csak a végtelen képmás fele, mert minden második a hátát mutatta. De ebben a tükörben elfért volna az egész család. Itt szinte elveszett a hatalmas rámába foglalt képmás. Jó érzés volt belenézni, látni minden mozdulatot.

Világosan emlékszem arra a kislányra is, aki elégedetlen-ijedten szemlélte nyurgult végtagjait. A tükör előtt frissen fésülten is kócos, markáns kockaállú, erélyes szemöldökű, csupaszeplős, kékszemű arc nézett rá kutatón: miért vakartad szét már megint az orrod? De a heg nem múlt. Minden unalmas órán, idegőrlő buszúton, fáradtan, idegesen, csalódottan levakarta a majdnem gyógyult heget. Ha a tükörbe nézett, ez a heg nézett rá vissza szemrehányóan.
Ha pedig véletlenül nagy tükörrel találkozott, meglepődve bámulta valószerűtlenül hosszú végtagjait, suta, ügyetlen mozgását. A húga szebb - gondolta. Ő szépen mozog. Meg hát - apu is megmondta. Meg a bátyja. Meg az összes fiú, aki odavolt a húgáért. Ő meg maradt a csúnyácska. Ilyenkor szomorúan gondolt vissza a gyerekkori helyes pofikára. Úgy látszik, enyém a rút kiskacsa meséjének a fordítottja. A szép kislányból csúnya nagylány esete.

Világosan emlékszem a serdülőre, aki a halál torkából visszajőve mélán bámulta kék szemének vöröslő hátterét. Szemfenékalji bevérzés - mondták a kórházban. Nem ez volt a kanyaró egyetlen szövődménye, de ez a tükörben is látszott. Mintha valaki a nagy kifestőben unalomból a szeme fehérjét is kiszínezte volna élénkpirosra. Mintha valaki világoskék üveggolyót tett volna vörös bársonypárnára. De legalább túlélte - mondták biztatóan. Szerencséje volt. Lehet, hogy megvakul, de legalább életben maradt.

Világosan emlékszem arra a fiatal főiskolás lányra, aki keseredetten bandukolt a kollégium felé. Hosszú hónapok gyötrődéseinek eredményeképpen  visszaadta a jegygyűrűt annak a ficsúrnak, aki közölte vele, hogy ugyan elveszi feleségül, csinál neki gyereket, de tutira meg fogja csalni. Mert csalódott benne. De tudja, mi a kötelessége: kegyesen elveszi feleségül, mert ugyan kinek kéne már ő, egy volt menyasszony? Nyilván senkinek. Homlokán a bélyeg. Bár a bélyegen összesen négy betű állt: szűz. És ezen nem óhajtott változtatni az esküvőig. Ettől a megátalkodottságtól lett utálatos a számára.

Belenézett a kollégium kissé torz tükrébe. Aha, ez vagyok én. Kicsit csúnyácska. Így, kibőgött szemmel mindenképp.

De a jegyesség felbontásától megkönnyebbült. Mint akiről levettek egy nehéz koloncot. Másnap már kimondottan szépnek érezte magát. És felhőjáró-szabadnak.

Világosan emlékszem arra a fiatal nőre, aki meglepődve tapasztalta, milyen sok fiú szeretné hazakísérni. Nem is értette a dolgot. A tükörbe nézve a gyorsan kócolódó hajat, a kicsit ferdére szabályozott fogsort látta, semmi különöset. Ami igaz, igaz: a tükörbe nézve nem volt különösebb hiányérzete. Milyen szerencséd van! - mondta a kozmetikus, akihez azért ment: tanítsa meg, hogyan kell a színpadra kisminkelni magát. Szerencsém? Miért? - lepődött meg. Először is: szép, tiszta bőröd van, csak nagyon száraz. De leginkább azért, mert a vonásaid olyan arányosak, hogy éppen csak egy kicsit ki kell hangsúlyozni őket. Miért, nem pont ez a sminkelés lényege? Ó, nem mindenkinél. Van, akinél lényegesen módosítani kell az eredeti vonásokat. Ez a művészet: hogy így is természetesnek hasson.

És a tükörbe nézve valóban nem látott semmi torzulást. És a leheletfinom, natúr smink éppen csak üdébbé tette az arcát. Örvendezve, szinte ujjongva nézte.

De a férfiak megzavarták. Nem mert rájuk nézni. Mert megérezték. Visszanéztek. És megbámulták. Úgy. Úgy. És rettentően kellemetlenül érezte magát tőle. Meztelennek. Védtelennek. Kiszolgáltatottnak. És nemcsak bámulták. Beszóltak. Szégyenpírban égett az arca. Mintha szégyellnivaló lenne a teste. A női mivolta.

Ezért aztán igyekezett tartani a távolságot, és gondosan megszűrte a szavakat, amiket a másik nemnek szánt. Kerülte a pillantásukat. Igyekezett nem rájuk nézni - hátha akkor észre sem veszik.

......

De ez elmúlt.

Ma már nem zavarja, ha megbámulják, mert megtanulta: a teste a lakhelye, amiben kényelmesen berendezkedhet, az ékszere, amit egyszerűen viselnie kell. Ami igazán szép benne, azt úgysem tudja tönkretenni semmi.

Mert belül van.

Ma már csak mosolyog rajta, ha megbámulják. Hadd bámuljanak! Én is szívesen nézek szép embereket, dolgokat, tárgyakat.

Ma már nem kapja el a tekintetét, ha egy férfitekintet a szemébe kapaszkodik. Legalábbis nem mindig.  Ma már nem próbál meg láthatatlanná válni az utcán.

Ma már többnyire csak mosolyog. A mosolya sokakat megtéveszt. Zavartan rebben az arcuk, a lényük: ismer ez engem? vagy csak ismerkedni akar? 

Pedig nem akar, csak örülni. 

Néha kisminkeli magát, de smink nélkül is sokan felejtik rajta a szemüket. Arcukon a tépelődés: miért nézem? És ő nevet magában, mert tudja: a szívből jövő derűnél kevés szebb van. Ez a titka. 

Ha tükörbe néz, látja a hibáit. Az ősz hajszálakat. A megfakult rózsákat az arcán. A ráncokat. De mégis mindig azt a két kis kócos fonatocskát véli látni, azokat a ragyogó kék szemeket, életigenlő tekintetet, azokat a bájos vonásokat, amiben gyerekként is mindig gyönyörködött, mielőtt a lila, műanyag homokóraforma szék ledobta magáról.

(Az illusztrációkért hálás köszönet Láng Andrea művésznőnek, kedves barátomnak!)

(Miket írtam még?)