Ugrás a fő tartalomra

Fáim 2.

Október végén írtam igaziból. Akkor volt nagyon aktuális.

Felnőttkorom diófája az udvarunkon áll. A szomszédasszonytól kaptuk még párarasznyi korában. Igazándiból nem az a tuti fa. Nem érleli be a diókat. Rengeteget hoz, és mindet eldobálja. Gergő bosszankodik is eleget, és azt fontolgatja, hogy kivágja, hiszen így semmi értelme. Bár szerintem még így is van. Mert emlékszem, mekkora gonddal nevelgette, gondosan ügyelve rá, hogy az ágai úgy nőjenek, hogy ha majd megerősödik, a gyerekek könnyen felmászhassanak a koronájára. A fácska egy időben elhatározta, hogy ferdén nő, mivel túl közel áll a nyitott garázshoz. Ennyi mozgástere van a növényeknek. De mi egy szép, sudár, egyenes fára vágytunk, így hát a szomszéd udvarában álló akácfát kértük segítségül: hozzákötöztük, amíg meg nem erősödött. Most szép, egyenes törzse és hatalmas lombja van. Már levettük róla a hevedert. Betakarja árnyéka a homokozót. Bár a gyerekek már nem homokoznak benne. Inkább felmásznak a fára, onnan a tetőre.
Szeretem nézni, hallgatni őket, ahogy a kerek levelek között motoszkálnak. Ahogy diadalittasan a tetőre másznak. A garázs (hivatalosan lábon álló kerti tető) enyhe hajlásszögű, ferde tetején aztán kitárul számukra a világ. Messze ellátni innen. És jó a naptól átmelegedett tetőn hasalva vagy üldögélve olvasni, ábrándozni. Vagy a cimborákkal nyerítve röhécselni, osztálytársak viselt dolgait helyére rakni. Szívbajos szülőknek nem ajánlom a látványt.
Egy erdei iskolában mesélte az egyik ottani szakavatott szakember, hogy az energiatakarékos megoldások egyik legolcsóbb és leghatékonyabb módja volt régen, hogy diófát ültettek a ház mellé. Nem kellett jobb klíma: nyáron véd az elmesorvasztó kánikulától, télen pedig előzékenyen beengedi azt a kevés kis napfényt.
Már vetkőzik a fa. Szép, nagy lombját lebontja, és szinte egyik napról a másikra hajtogatja maga alá. Mint egy gyönyörű nő, aki csinos ruháját szépen eligazgatva kedves magabiztossággal vállalja tökéletesre kifejlett alakját a saját hálószobájában, mielőtt nyugovóra tér.


(Miket írtam még?)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ki hallott már ilyet?

Ki hallott már ilyet?! Fül-her-pesz? Ráadásul az övsömör vírusa okozza? (És főleg: hogy lehet ebből minél gyorsabban kijönni?) Gyönyörű jelmezt kaptam a Háború és béke első jeleneteiben. Elegáns padlizsánszínű estélyi, kesztyűvel, kis stólával, kis színházi táskával, finom mívű, fényes ékszerekkel. Hozzá hol banán- hol paradicsomkontyot fésültek fodrászaink fürge ujjai. Egy szó, mint száz: teljes mértékben elégedett voltam ezzel az "outfittel". Elégedetten mustrálgattam magam a kisebb-nagyobb tükrökben. Ez az az életérzés, amiért különösen is izgalmas számomra az operajátszás. Nagyon szeretek játszani. Szeretek énekelni is. Szeretem a zenei kihívásokat. Nem bánom, ha meg kell dolgozni az eredményért. Prokofjev műve sem adta könnyen magát. Hónapokkal előbb kezdtük az ismerkedést, a szokásos prüszkölésekkel. Mert nem elég, hogy rengeteg a kórusanyag, rengeteg a szöveg, de ráadásul oroszul! Ki emlékszik már arra! Persze, az előző évezredből itt maradt matrónaként nem jelent szám...

Felviszel

Amikor meghallgattam az eredetit, az angolt, összeszorult a szívem, és önkéntelenül folyni kezdett a könnyem. És nem csak azért, mert maga a szám igazán könnypedálos. Előtte nap tudtam meg, hogy apu kórházba került . Mikor ezt a dalt meghallottam, éreztem: üzenet ez nekem.  De nem akartam tudomást venni róla.  Amikor a műtőorvossal beszéltem, és azt mondta, hogy jövő kedden akár haza is engedik, annyira jó állapotban van, gyorsan elkezdtem kutatni idősotthon után. Mert azért mégis... Amikor a kórussal próbáltunk a hanganyag felvételére, szinte hálás voltam a sok kacagásért, ami a sutácska szöveg miatt csendült fel innen-onnan. Legalább nem kellett megmagyarázni fancsali ábrázatomat. Amikor a műtét után megkérdeztem, mit hozzak neki, mi esne jól, sajtot kért. Belefacsarodott a szívem, mert rögtön az ugrott be: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", de elhessegettem a rossz előérzeteket.  Amikor a szubintenzív őrzőben beszéltem az osztályvezető orvossal, és mondta, hogy kic...

Nőgyógyászat

A lépcső aljában megállok. Kellemes, jóindulatú félhomály a széles, büszke lépcsőházban, tartózkodó nagyúri elegancia. Szép lassan elindulok fölfelé. Biztos, hogy ide kellett jöjjek? Eszembe jut a taxisofőr tapintatos várakozása. Csak azután indult tovább, hogy a metsző szélben elvánszorogtam a hatalmas kapuig, és beléptem ebbe a hatalmas előtérbe. Mintha egy nagy bál után érkeztem volna, megkésett vendégként. Lépegetek fölfelé az elcsendesedett előcsarnokban. Megkönnyebbülten veszem észre az üvegkalitka mögött szótlanul kornyadozó portást: Elnézést, ügyelet van? Igen, balra, a szülészeten. Nekem csak nőgyógyászat kell. Az is ott van. Lassan döcörgök tovább. Habár a lázam megszűnt, a szédülés még nem. A szülőszoba előtt két kékruhás beszélget - láthatóan kórházi öltözékben. A férfi néhány udvarias szó után visszamegy. A nő marad. Nézem: nem személyzet. Pedig nadrágban van. A folyosón ülők felugranak, hozzásietnek. Na, azért ezt irigylem a romáktól. Nem hagyják magára a rokont a k...