Vitorlavirág

Hét évvel ezelőtt írtam. És azóta is velem van a virágom...


Tizensok éve már, hogy az egyházzene tanszakon lediplomáztam. A koncert után odajött a kórusom (ők is énekeltek nekem), és megajándékoztak egy gyönyörű vitorlavirággal. (Azt a kórust nagyon szerettem. Ők voltak az első kórusom, akiket én vezethettem.) Ez a virág nagyon szeretett nálam lenni. Először csak szépen erősödött, aztán elkezdte ontani a virágokat. És ontotta, és ontotta, egyszerre ötöt, tizet, tizenkettőt. Egyedül februárban tartott szünetet minden évben, hogy aztán újult erővel virágozzék tovább. És közben növesztette a leveleit is, amelyek valószínűtlenül nagyra nőttek. Ez volt az egyik kedvenc virágom.
Egy kicsit jelkép is volt a számomra: annak a jelképe, hogy nem kell sok ahhoz, hogy egy gyönyörű virág folyamatosan pompázzon. Csak, CSAK megfelelő környezet és táplálék. Egy kis fény, egy kis pára, sok-sok víz. És ahányszor ránéztem, repesett a szívem.
Négy éve költöztünk el a régi lakásunkból. Azon a nyáron valami történt a virággal. Csak egyetlen egy napra tettük ki az udvarra, amíg a lakás bútorozásával voltunk elfoglalva. Ezalatt azonban a virág teljesen tönkrement. A hatalmas, méteresnél is nagyobb átmérőjű virágcsoda elpusztult. Nem maradt belőle, csak egy pár levélke. Nagyon vigyáztam rá, de sajnos nem erősödött. Hiába minden, három-négy kis fonnyadozó, sápadt levélke szomorkodott rajta. Ahányszor ránéztem, belesajdult a szívem. Évekig volt ez így. Nem is igen értem rá foglalkozni vele, de hát mit is tehettem volna többet? Nagyon lekötött a családi ház gondja, meg a gyerekek, meg az új élethelyzet: összeköltöztünk anyósomékkal. (Nagyon intelligens emberek, nem akarnak semmibe beleavatkozni. Azért így is kellet idő az összecsiszolódáshoz.) És a nagy trauma: az elveszített babák.
Próbáltam magamat tartani, és nem nagyon lemaradni, de úgy éreztem, a feladatok megoldása és a köztem lévő távolság egyre nagyobb.
És amikor újra tanítani kezdtem, no meg énekelni, egészen felvillanyozódtam. A házimunkával ugyan tovább ment a fogócska, de nem érdekelt annyira. Hát még, amikor megtudtam, hogy lesz mégiscsak még egy babánk! Nagyon jól kezdtem érezni magam a bőrömben. És képzeljétek csak el, igen, igen: a vitorlavirágom is kivirult! Először csak szépen elkezdett leveleket hajtani. Kicsiket ugyan, de már tizet-huszat. És mikor Fülöp féléves lett, elkezdett ismét virágozni. Pici virágokat hozott, pici leveleket, de mit bántam én! Örültem, hogy az én kis jelkép-virágom is magára talált.
És ma este... Ma este elkezdtem rendezgetni a virágaimat, és azt vettem észre, hogy a vitorlavirág már nem fér el a régi helyén. A levelei hatalmasra kezdenek nőni, és a most elvirágzott nyolc virág helyébe gyorsan újabb hét nőtt. Nem tudom elmondani az örömemet. Csak azt: úgy érzem, engem az a virág biztatni akar: látod, milyen csenevész voltam, de kitartottam, és győztem. Kitartás!
Ez a virágom meséje. De igaz mese.


(Miket írtam még?)