Hogy mi jár a fejemben? - ezt kérdezgeti tőlem mindig a közösségi oldal. És bizony jólesik néha megírni. Ezért hát ott főztem meg először ezt a kis befőttet.
Élménybefőtt.
Ez jár a fejemben.
Az élmény - gyümölcs. Van íze, illata, formája, és főleg: élvezeti értéke.
Nagyon szeretek befőzni, mert utána gyönyörűség végignézni a kamrában sorakozó, fegyelmezett, ragyogó színekben pompázó üvegeken. És milyen jól tud esni, amikor kibontjuk!
Ha rengeteg gyümölcs terem egyszerre, nincs is más teendő. Muszáj befőzni. Húsz kiló körtét meg lehet enni, kétszázat nem. (És akkor ugye még ott az elajándékozás csodálatos, szívmelengető lehetősége.)
Annyi élmény ért mostanában, hogy szeretném befőzni, ledunsztolni, és még sokáig gyönyörködni benne. Az élmény is frissen az igazi, vagy szakszerűen elcsomagolva. Mert másnap már kicsit bogaras, megmásszák a hangyák, esetleg az ide-oda pakolástól kicsit már ütődöttebb lesz. Vagy tönkre is megy. Mert élő dolog. Frissen még lédús, az összes éltető vitamin benne van.
Most hogyan csomagoljam el?
Mi az igazi tartósítószere, amitől nem romlik meg, mégis édes marad (de nem túlságosan), és nem lesz mellékíze?
Szeretném, ha sokáig meg tudnám őrizni az elmúlt napok élményeinek melegét. Hogy később elővéve újraérezzem ezt a csodát. Mint amikor a baracklekvárok aranyló színéből rámragyog a nap egy ködös, nyúlós nap reggelén.
Mi mindent főznék be?
A mai napot biztosan több részletben, elég sok üveget megtöltene.
A Dalárnap délelőtti programját, a várakozás örömteli izgalmát, az első fellépéssel járó megtiszteltetést, a Zöldalma Zenede kórus hatalmas munkáját, a gyönyörű dalokat csomagolnám bele. A tetejére a közönség barátságos fogadtatását raknám.
A következő adagban keverék lenne. Az amatőr kórus éneklésének tüze keveredne benne az Operaház énekkarának profizmusával.
Lenne egy olyan üveg is, amelyikben a Szabadságkórus gyakorlásának különböző módjai lennének összekeverve, vitaminsalátának. A közös próbák, ahol hétszázan éneklik hangosan, vagy éppen halkan, ahogy kell. A büfében a szünetben felcsendülő félspontán éneklés. Egy kiskanálnyit beleszórnék abból az örömből, amit az egyik vidéki kórus beszélgetéséből elcsíptünk az öltözőbe visszafelé menet: "...Ennyi élmény egy napra!..." Nagy darabokban vágnék bele az előadáson közösen felcsendülő, zenekarral kísért verzióból.
Aztán ínyenc-csemegének eltennék valamennyit abból a sok szépségből, amit a kulisszák mögött van szerencsém átélni. A szépséges jelmezek, kellékek, díszletek. A harsány vagy éppen csendes énekesek, díszítők, kellékesek, öltöztetők, sminkesek, statiszták, táncosok és akit még kifelejtettem, de valahogy együtt a szívemnek olyan kedves egyveleget alkotó csoport. A színpad szagával tenném pikánssá.
De készítenék még egy olyan befőttet is, amelyikbe a héten lezajlott előéneklésen tapasztalt hatalmas, gyengéd szeretetet tenném. Ezt egyben, hámozás és magozás nélkül. Éppen csak leöblítve. Mindig emlékezni szeretnék arra a sok, biztatóan és szeretettel mosolygó szempárra. És arra, ahogyan az én kedves kollégáim, megtudva, hogy beteg vagyok, gyakorlatilag egy szeretetfolyam hátára ültettek fel. Együtt lélegeztek, támasztottak, nyitottak velem. Ilyen mérvű gyengéd figyelmet nem is tudom, mikor kaptam utoljára éneklés közben. Hála és szeretet lenne ennek a befőttnek a leve, forrón ráöntve, bedunsztolva.
Csakis ajándékba készítenék édesanyámnak egy üveggel, amiben beleigazgatom szépen sorban, hogy a színek is jól mutassanak együtt, a mai estét. Hogy a kedvenc operájában, a Nabuccoban láthatta a legnagyobbik lányát. Hogy ezzel egy csapásra több álom is teljesült. Az övé és az enyém is, külön-külön. Az öröm könnyeivel fűszerezném.
És mellette még eltennék a "szokásos" örömökből is. A gyerekek mosolyából, kedves gondolataiból (esetleg egy kisebb adagot a veszekedéseikből, kirohanásaikból is), esti szuszogásából, reggeli ásítozásából. Az otthon melegének ragyogásából, a frissen sült kalács illatából.
A munka öröméből. Hogy azt csinálhatom, amiről álmodtam.
És amikor jönnek a nemszeretem napok, könnyedén felnyúlok a polcra, előveszem. És először csak gyönyörködök benne, a ragyogó boldogság-színében, aztán kibontom nagy erőlködve, egy kanál nyelével kilazítva a kupakját.
És élvezem az illatát.
És csak utána kanalaznám ki.
(Miket írtam még?)
Élménybefőtt.
Ez jár a fejemben.
Az élmény - gyümölcs. Van íze, illata, formája, és főleg: élvezeti értéke.
Nagyon szeretek befőzni, mert utána gyönyörűség végignézni a kamrában sorakozó, fegyelmezett, ragyogó színekben pompázó üvegeken. És milyen jól tud esni, amikor kibontjuk!
Ha rengeteg gyümölcs terem egyszerre, nincs is más teendő. Muszáj befőzni. Húsz kiló körtét meg lehet enni, kétszázat nem. (És akkor ugye még ott az elajándékozás csodálatos, szívmelengető lehetősége.)
Annyi élmény ért mostanában, hogy szeretném befőzni, ledunsztolni, és még sokáig gyönyörködni benne. Az élmény is frissen az igazi, vagy szakszerűen elcsomagolva. Mert másnap már kicsit bogaras, megmásszák a hangyák, esetleg az ide-oda pakolástól kicsit már ütődöttebb lesz. Vagy tönkre is megy. Mert élő dolog. Frissen még lédús, az összes éltető vitamin benne van.
Most hogyan csomagoljam el?
Mi az igazi tartósítószere, amitől nem romlik meg, mégis édes marad (de nem túlságosan), és nem lesz mellékíze?
Szeretném, ha sokáig meg tudnám őrizni az elmúlt napok élményeinek melegét. Hogy később elővéve újraérezzem ezt a csodát. Mint amikor a baracklekvárok aranyló színéből rámragyog a nap egy ködös, nyúlós nap reggelén.
Mi mindent főznék be?
A mai napot biztosan több részletben, elég sok üveget megtöltene.
A Dalárnap délelőtti programját, a várakozás örömteli izgalmát, az első fellépéssel járó megtiszteltetést, a Zöldalma Zenede kórus hatalmas munkáját, a gyönyörű dalokat csomagolnám bele. A tetejére a közönség barátságos fogadtatását raknám.
A következő adagban keverék lenne. Az amatőr kórus éneklésének tüze keveredne benne az Operaház énekkarának profizmusával.
Lenne egy olyan üveg is, amelyikben a Szabadságkórus gyakorlásának különböző módjai lennének összekeverve, vitaminsalátának. A közös próbák, ahol hétszázan éneklik hangosan, vagy éppen halkan, ahogy kell. A büfében a szünetben felcsendülő félspontán éneklés. Egy kiskanálnyit beleszórnék abból az örömből, amit az egyik vidéki kórus beszélgetéséből elcsíptünk az öltözőbe visszafelé menet: "...Ennyi élmény egy napra!..." Nagy darabokban vágnék bele az előadáson közösen felcsendülő, zenekarral kísért verzióból.
Aztán ínyenc-csemegének eltennék valamennyit abból a sok szépségből, amit a kulisszák mögött van szerencsém átélni. A szépséges jelmezek, kellékek, díszletek. A harsány vagy éppen csendes énekesek, díszítők, kellékesek, öltöztetők, sminkesek, statiszták, táncosok és akit még kifelejtettem, de valahogy együtt a szívemnek olyan kedves egyveleget alkotó csoport. A színpad szagával tenném pikánssá.
De készítenék még egy olyan befőttet is, amelyikbe a héten lezajlott előéneklésen tapasztalt hatalmas, gyengéd szeretetet tenném. Ezt egyben, hámozás és magozás nélkül. Éppen csak leöblítve. Mindig emlékezni szeretnék arra a sok, biztatóan és szeretettel mosolygó szempárra. És arra, ahogyan az én kedves kollégáim, megtudva, hogy beteg vagyok, gyakorlatilag egy szeretetfolyam hátára ültettek fel. Együtt lélegeztek, támasztottak, nyitottak velem. Ilyen mérvű gyengéd figyelmet nem is tudom, mikor kaptam utoljára éneklés közben. Hála és szeretet lenne ennek a befőttnek a leve, forrón ráöntve, bedunsztolva.
Csakis ajándékba készítenék édesanyámnak egy üveggel, amiben beleigazgatom szépen sorban, hogy a színek is jól mutassanak együtt, a mai estét. Hogy a kedvenc operájában, a Nabuccoban láthatta a legnagyobbik lányát. Hogy ezzel egy csapásra több álom is teljesült. Az övé és az enyém is, külön-külön. Az öröm könnyeivel fűszerezném.
És mellette még eltennék a "szokásos" örömökből is. A gyerekek mosolyából, kedves gondolataiból (esetleg egy kisebb adagot a veszekedéseikből, kirohanásaikból is), esti szuszogásából, reggeli ásítozásából. Az otthon melegének ragyogásából, a frissen sült kalács illatából.
A munka öröméből. Hogy azt csinálhatom, amiről álmodtam.
És amikor jönnek a nemszeretem napok, könnyedén felnyúlok a polcra, előveszem. És először csak gyönyörködök benne, a ragyogó boldogság-színében, aztán kibontom nagy erőlködve, egy kanál nyelével kilazítva a kupakját.
És élvezem az illatát.
És csak utána kanalaznám ki.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése