Pár napja írtam a közösségi oldalon...
Ma este volt az idei utolsó Nabucco.
Nagyon szeretem. A rendezést is. Szívhezszóló képek, színek, mozdulatok. A hangok meg ugye Verdi érdeme az egész, elejétől a végéig.
Amikor véget ért, és a közönséggel közösen susogtuk el a Szabadságkórust (karmester úr ars poétikájának megfelelően, bensőségesen), átszaladt a szívemen az az érzés, amit akkor éreztem, amikor először álltam, vagy inkább feküdtem a színpadon. Az Aidában voltam akkor éppen rabszolga, szegény, rabszíjon berángatott, korbáccsal megcsapkodott, szétfoszlott ruhájú, elgyötört. És nagyon mélyen belém égett az élmény. A színpad kellős közepén voltunk egy maroknyian, az "etiópok" vert serege, körülöttünk az "egyiptomiak" ünneplő kara. És ahogy ott a földön feküdtem, átéreztem, micsoda erő van ebben. Hogy akkor ott mi, mindannyian egy hatalmas mesét játszunk el. Aminek persze van tanulsága is, de nem az észhez szól elsősorban, hanem a szívhez, mint minden igaz mese. És valami hatalmas öröm fogott el, hogy ennek a mesének a részese lehetek. Mint amikor a gyerekeknek mesélek este, és magam is mesévé változom. (Nagyon szeretek mesélni. Ha nem könyvből olvasom, az a legizgalmasabb. Egyszerűen nem tudom sose, mi lesz a vége. Mert a mese maga írja magát, ezt minden valamirevaló mesélő pontosan tudja.) A mese megfoghatatlan, de csodálatosképpen átélhető világa magával ragad, eggyel magasabb dimenzióba helyez. És amikor ott a nagy reflektorfényben a megalázottak nyomorúságát játszottuk el, akkor éltem át igazán, milyen is az - médiumnak lenni. Valamit a fenti nagy igazságból közvetíteni mindenkinek, aki kíváncsi rá. Hogy nem én vagyok ott. A szerep az, ami megengedi, hogy belehelyezkedjek. És nagy megtiszteltetés ez. Nem is tudom, talán az, hogy a mélységről, a halálközeliségről, az emberi élet egyik mélypontjáról szól, egy olyan plusz, ami segít abban, hogy még inkább átadhassa magát az ember.
Ma ugyanez az érzés járt át. Mintha egy tenger hullámai csapnának keresztül rajtam, hogy aztán bennem éljen tovább a tenger.
Hogy lehet szép az, ami szörnyű? Hogy gyógyíthatja a lelket a nyomorúság? Talán így, ilyen szépséges csomagolásban.
Szeretnék erre mindig emlékezni.
Meg persze arra a rengeteg mókára, ami a színfalak mögött történik. A cinkos kis beszólásokra, a gyorsan összevillanó tekintetekre, a fontos semmiségekre, mint hogy elég forró-e az a víz ahhoz, hogy szépen füstölögjön tőle a szárazjég. A szüzek karának bánatos lépcsőjére, amelynek a széle a sötétben nem is látszik. A csinos katona-jelmezekre. A harci zenék alatt ropott titkos táncokra. A forgószínpad meglepetésszerű tempóváltásaira. A báránykára, amelyik megadóan tűrte a hercehurcát. A furcsa bikafejű gömbre, amelyet a csillámló testű táncosok irányítottak. A súgók hangosan suttogva bekiabált kezdőszavaira. Az ügyelők olykor vicces hívásaira. (Enyelgők, konzumhölgyek, ne kéressétek magatokat, gyertek már enyelegni! meg: Aki rossz helyen parkol, szaladjon ki az autójához, mert már viszik a közterületesek!)
Amikor véget ért az egész, sírhatnékom támadt. Mindig ez van, ha véget ér egy sorozat. Gyászolok. És örülök. Egyszerre. És igyekszem magamban ébren tartani mindazt, amit kaptam ettől a produkciótól.
Azt a hihetetlen, döbbenetes végkicsengést, hogy Valaki, aki nálunk hatalmasabb, képes az elnyomottnak, elveszettnek erőt, tartást adni.
Hogy fegyverek nélkül is lehet csatát nyerni.
Csak hát - nem szokványosan.
(Miket írtam még?)
Ma este volt az idei utolsó Nabucco.
Nagyon szeretem. A rendezést is. Szívhezszóló képek, színek, mozdulatok. A hangok meg ugye Verdi érdeme az egész, elejétől a végéig.
Amikor véget ért, és a közönséggel közösen susogtuk el a Szabadságkórust (karmester úr ars poétikájának megfelelően, bensőségesen), átszaladt a szívemen az az érzés, amit akkor éreztem, amikor először álltam, vagy inkább feküdtem a színpadon. Az Aidában voltam akkor éppen rabszolga, szegény, rabszíjon berángatott, korbáccsal megcsapkodott, szétfoszlott ruhájú, elgyötört. És nagyon mélyen belém égett az élmény. A színpad kellős közepén voltunk egy maroknyian, az "etiópok" vert serege, körülöttünk az "egyiptomiak" ünneplő kara. És ahogy ott a földön feküdtem, átéreztem, micsoda erő van ebben. Hogy akkor ott mi, mindannyian egy hatalmas mesét játszunk el. Aminek persze van tanulsága is, de nem az észhez szól elsősorban, hanem a szívhez, mint minden igaz mese. És valami hatalmas öröm fogott el, hogy ennek a mesének a részese lehetek. Mint amikor a gyerekeknek mesélek este, és magam is mesévé változom. (Nagyon szeretek mesélni. Ha nem könyvből olvasom, az a legizgalmasabb. Egyszerűen nem tudom sose, mi lesz a vége. Mert a mese maga írja magát, ezt minden valamirevaló mesélő pontosan tudja.) A mese megfoghatatlan, de csodálatosképpen átélhető világa magával ragad, eggyel magasabb dimenzióba helyez. És amikor ott a nagy reflektorfényben a megalázottak nyomorúságát játszottuk el, akkor éltem át igazán, milyen is az - médiumnak lenni. Valamit a fenti nagy igazságból közvetíteni mindenkinek, aki kíváncsi rá. Hogy nem én vagyok ott. A szerep az, ami megengedi, hogy belehelyezkedjek. És nagy megtiszteltetés ez. Nem is tudom, talán az, hogy a mélységről, a halálközeliségről, az emberi élet egyik mélypontjáról szól, egy olyan plusz, ami segít abban, hogy még inkább átadhassa magát az ember.
Ma ugyanez az érzés járt át. Mintha egy tenger hullámai csapnának keresztül rajtam, hogy aztán bennem éljen tovább a tenger.
Hogy lehet szép az, ami szörnyű? Hogy gyógyíthatja a lelket a nyomorúság? Talán így, ilyen szépséges csomagolásban.
Szeretnék erre mindig emlékezni.
Meg persze arra a rengeteg mókára, ami a színfalak mögött történik. A cinkos kis beszólásokra, a gyorsan összevillanó tekintetekre, a fontos semmiségekre, mint hogy elég forró-e az a víz ahhoz, hogy szépen füstölögjön tőle a szárazjég. A szüzek karának bánatos lépcsőjére, amelynek a széle a sötétben nem is látszik. A csinos katona-jelmezekre. A harci zenék alatt ropott titkos táncokra. A forgószínpad meglepetésszerű tempóváltásaira. A báránykára, amelyik megadóan tűrte a hercehurcát. A furcsa bikafejű gömbre, amelyet a csillámló testű táncosok irányítottak. A súgók hangosan suttogva bekiabált kezdőszavaira. Az ügyelők olykor vicces hívásaira. (Enyelgők, konzumhölgyek, ne kéressétek magatokat, gyertek már enyelegni! meg: Aki rossz helyen parkol, szaladjon ki az autójához, mert már viszik a közterületesek!)
Amikor véget ért az egész, sírhatnékom támadt. Mindig ez van, ha véget ér egy sorozat. Gyászolok. És örülök. Egyszerre. És igyekszem magamban ébren tartani mindazt, amit kaptam ettől a produkciótól.
Azt a hihetetlen, döbbenetes végkicsengést, hogy Valaki, aki nálunk hatalmasabb, képes az elnyomottnak, elveszettnek erőt, tartást adni.
Hogy fegyverek nélkül is lehet csatát nyerni.
Csak hát - nem szokványosan.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése