Élmény-befőzés

- Ha szomorú vagy, vagy csak fáradt, vagy egyszerűen erőt szeretnél meríteni, valami igazi ős-erőt, menj, és ölelj meg egy fát! Érezni fogod, ahogy a fa is visszaölel téged, és feltölt energiával! - tanácsolta egyszer egy nagyon bölcs apáca. Be is tartom a tanácsát. Bár ami azt illeti, nem minden fa hagyja megölelni magát. Van, amelyiket nem is kívánja az ember ölelgetni. Vagy azért, mert túlságosan alacsonyról indulnak az ágai, és egyszerűen nem lehet a törzséhez hozzáférni. Vagy azért, mert arasznyi hosszúságú, erős tüskékkel veszi körül magát. Vagy azért, mert annyira mézgásak, hogy szinte lehelik maguk körül: vigyázat, ragacsos vagyok! Sokat tűnődöm azon, hogy mennyire fontosak számomra a fák. Olyan emberiek. Olyanok nekem, mint óvó lelkek körülöttünk. Mindig készen állnak, mindig adnak, cserében nem várnak semmit. Vagy nem sokat. Nagyon szeretem a diófákat. A többségüknek méltóságteljes, gömbölyű koronája, szép, sima, könnyen megmászható törzse van. Szinte hívogat: na, gyere, ...

Amikor a gyerekeim kisebbek voltak, sokkal nagyobb kín volt a befőzés. Hiszen akkor nem segítséget jelentettek ebben a munkafolyamatban, ahogy most, hanem inkább az volt a fontos, hogy akkor álljak neki, amikor már mind alszik. Mert a lekvár forró, balesetveszélyes holmi. És azon felül elég nagy odafigyelést kíván. Persze, anyu százkilós befőzéseit nem fogom überelni, de azért így is minden évben szép mennyiséget tettem el. Fontos is volt, hiszen egy üveg diabetikus lekvár előállítása lényegesen olcsóbb, mintha megvenném készen. Természetesen igyekeztem az előkészületeket valamelyest délutánra időzíteni, de persze ez nem mindig sikerült. Legrémesebb élményem, amikor este nyolc után kaptam egy kiskádnyi meggyet. És mondhatom, nem az volt a legrémesebb, hogy kukacos volt. Azt már fel sem vettem. Hanem a mennyiség...! Aki pucolt már egyedül húsz kiló meggyet, soknapi nemalvás után, az tudja csak igazán átérezni. De legalább mire pirkadt, minden lekvár a szárazdunsztban volt. Ilyenkor a...

A gyerekek nagyon sokat ültek aznap a lakásban, különféle kütyük bűvöletében. A hőség miatt persze nem bántam, hogy nem kint égetik magukat a tűző napon, de azért örültem volna, ha valami más is eszükbe jut. Nógattam időnként őket, hogy játsszanak mást is, bele is csaptak, de aztán hamar visszatértek. Óriási a kütyük vonzereje. Persze, Erzsi éppen a Harry Potter ezredik részét OLVASSA a telefonon, tehát művelődik. A többiek meg naggyon tudományos filmeket néznek. De akkor is csak ott görnyedeznek. Hát tudjátok mit, menjünk, járjunk egyet! - kiáltok egy harsányat jó öt óra tájban, amikor a nap már nem annyira gyilkos erővel süt. - Jaj, ne már! Semmi kedvem! Muszáj? - Igen, muszáj! - mondom határozottan. - Amennyit gépeztetek, annyit mozogjatok is! Persze tökéletesen tisztában vannak vele, hogy erre most nem érünk rá, hiszen nincs is annyi óra a napban. Így is jó kedvetlenül, nagy időhúzással elindulunk. Benne vagyok a harci lendületben. No, most fogom a gyerekek egészségének megadni...

Nem akarjuk, mégis így van: ha egy ember születik a földre, megnyitnak neki egy bankszámlát. Nem a baba-kötvényre gondolok, hanem arra az érzelmi bankszámlára, amire innentől kezdve boldog-boldogtalan hordhatja a javakat. A kedves mosolyt, a biztatást, az örömöt abban, hogy megszületett és él, a hitet, reményt, szeretetet, az elismerést, türelmet, gyengédséget. A csak rá figyelést. És persze az ígéreteket, amik megvalósultak. Csak az a helyzet, hogy ez a bankszámla nagyon érdekesen működik, mert nemcsak tenni lehet rá, hanem levenni is lehet róla. Bármennyit. Előfordul, hogy akinek a nevére megnyitották, nem kap rá annyit, hogy pozitív maradjon a mérleg. Mi történik, ha egy gyereknek nem az erősségeit dicsérik, ha nem csodálják, nem szeretgetik, nem ölelgetik, nem hallgatják meg, amikor szüksége lenne rá, nem ölelik át, ha dühös, nem állnak mellette, ha baj van? Sőt, elvárják tőle, hogy ő adjon az idejéből, a csodálatából, a türelméből? Akinek sok van, az tud belőle adni, és előford...

A Ház. Neve is van. Anyuról van elnevezve. Amikor a vakolat készült, anyu bátyja egy vidám pillanatában a még képlékeny anyagba írta bele az ujjával: "Jutka". A szín már régen megkopott, hiszen nem ma lett festve. Anyu bátyja is odaátról nézi már a költözködést. Mert a Ház másé lesz. Sok örömet adott nekünk. És főleg: rengeteg teret. Egy nagycsaládnál nem lényegtelen szempont, hogy elférnek-e benne a különböző korú, nemű, érdeklődésű és habitusú emberek. És hogy hogyan férnek el. Itt mindenkinek volt helye. Minden barát és barátnő, szerelmek és csalódások, bánatok és örömök, gyűlölet, harag és hatalmas nagy testvéri szeretet is elfért kényelmesen, volt tere kinyújtózni, belakni a házat. Pedig amikor beköltöztünk, még nem is volt készen. Az ablakok például még nem voltak benn. Szerencsére nagyon meleg nyár volt, így nem fáztunk az ágy helyett csak éppen a földre letett matracokon. Nem fáztunk, csak a szúnyogoktól szenvedtünk nagyon. Nem működött úgyszólván még semmi sem a...

Ma az járt a fejemben, de nemcsak ma, az elmúlt napokban úgy általában, hogy milyen érdekes is az, hogy miért küzdünk. Jó, hogy vannak vágyak, amik hajtanak előre. És mi van, ha valami nem tökéletes? Akkor már nem is jó? Ahogy sétáltam az Andrássy út fái alatt (tényleg, ki tudja, milyen fák ezek?), arra gondoltam, ez is egy olyan helyzet, amiben megpihenhetek. Amit élvezhetek. Amiért hálás lehetek. Meleg van, nyár. Extra erős UVB sugárzással, a rádió egyfolytában erre figyelmeztet. De a fák alatt kellemes a fény. Szeretem ezt a zöld árnyékot, az imbolygó fénypacnikat. Lélegzik ez az árnyék. Világítva tompítja az erős fényt. A szépséges Andrássy úton andalogva élveztem, hogy a világ egyik legszebb városában sétálgatva mehetek énekelni. És újra átfutott rajtam borzongva az öröm, hogy a munkám: éneklés. Elhatároztam, hogy amikor csak lehetséges, örülni akarok a MOSTnak. Mert később ez a tökéletlen most lesz a szépséges, tökéletes múlt. És ez volt régen a várva várt, ígéretes jövő. No é...

Sokat foglalkoztam az étkezéssel. Muszájból. Leszögezem: nem szeretek enni. Kivéve, ha valami nagyon finom. Főzni szeretek, de főleg improvizatíve. A siker 30% körüli. Mármint a különösen finomságot illetően. A többi ehető, de semmi különös. És van egy szörnyű 5%, ami menthetetlenül a Nagy Szürke Iktatóba kerül. Zsenge fiatal koromban azon sápítoztak a körülöttem élő matrónák, hogy jajmileszígyvelem, mert mégaszéliselfúj. Nem fújt el. Szó, ami szó, nem voltam valami erős, jó kiállású hölgy, bár termetre így is elég sudár lettem. Emlékszem, édesanyám alig bírta a nevetéstől elmesélni, hogy mit mondott neki a konzis összhangzattan tanárom. Csuda pofa, aki nem ismeri, sajnálhatja, és nemcsak azért, mert különleges gondolkodású, nagytudású ember. Egy természeti jelenség. Jellegzetes orrhangon beszélt, miközben bajuszkája játékosan mozgott fel-alá. Csendes, alázatos, szorgalmas ember. Nagyon szeretett engem, és én is szerettem, a kamaszlányok tartózkodó, minden furcsaságon kuncogó, tiszte...

Most nem élmény jön. De ezt is beépítettem az életembe. Megosztom hát. 2048. Kettőezernegyvennyolc. Ez a játék neve. Ez egy játék-alkalmazás. Ingyenesen letölthető okostelefonokra. Okosító játék. Vagy annak tűnik. A feladat az, hogy úgy kell csoportosítani a számokat, hogy az egyformák egymásra kerüljenek. Ekkor összeadódnak. Aki ismerős egy picit az informatika vagy a matematika alapjaiban, annak amúgy is mindjárt feltűnik ez a szám. Olyan ez, mint a zenészeknél mondjuk az, hogy allegro ma non troppo. Aha! Mondja a beavatott. Ez a szám a kettő sokadik hatványa. A számokat jobbra-balra-fel-le irányban lehet mozgatni. A dologban a feneség az, hogy nem csak egy szám mozdul, helyződik át, hanem mind. És ha jobbra húzok egy kettest, hogy diszkrét cuppanással egyesülhessen a másik kettessel, az összes többi szám is jobbra húzódik. Már amennyire tud. Ha egy négyesnek szerencséje van, belesimulhat a másik négyesbe. De jaj a harminckettesnek, ha hatvannégyes, esetleg százhuszonnyolcas ...

Hogy mi jár a fejemben? - ezt kérdezgeti tőlem mindig a közösségi oldal. És bizony jólesik néha megírni. Ezért hát ott főztem meg először ezt a kis befőttet. Élménybefőtt. Ez jár a fejemben. Az élmény - gyümölcs. Van íze, illata, formája, és főleg: élvezeti értéke. Nagyon szeretek befőzni, mert utána gyönyörűség végignézni a kamrában sorakozó, fegyelmezett, ragyogó színekben pompázó üvegeken. És milyen jól tud esni, amikor kibontjuk! Ha rengeteg gyümölcs terem egyszerre, nincs is más teendő. Muszáj befőzni. Húsz kiló körtét meg lehet enni, kétszázat nem. (És akkor ugye még ott az elajándékozás csodálatos, szívmelengető lehetősége.) Annyi élmény ért mostanában, hogy szeretném befőzni, ledunsztolni, és még sokáig gyönyörködni benne. Az élmény is frissen az igazi, vagy szakszerűen elcsomagolva. Mert másnap már kicsit bogaras, megmásszák a hangyák, esetleg az ide-oda pakolástól kicsit már ütődöttebb lesz. Vagy tönkre is megy. Mert élő dolog. Frissen még lédús, az összes é...

Pár napja írtam a közösségi oldalon... Ma este volt az idei utolsó Nabucco. Nagyon szeretem. A rendezést is. Szívhezszóló képek, színek, mozdulatok. A hangok meg ugye Verdi érdeme az egész, elejétől a végéig. Amikor véget ért, és a közönséggel közösen susogtuk el a Szabadságkórust (karmester úr ars poétikájának megfelelően, bensőségesen), átszaladt a szívemen az az érzés, amit akkor éreztem, amikor először álltam, vagy inkább feküdtem a színpadon. Az Aidában voltam akkor éppen rabszolga, szegény, rabszíjon berángatott, korbáccsal megcsapkodott, szétfoszlott ruhájú, elgyötört. És nagyon mélyen belém égett az élmény. A színpad kellős közepén voltunk egy maroknyian, az "etiópok" vert serege, körülöttünk az "egyiptomiak" ünneplő kara. És ahogy ott a földön feküdtem, átéreztem, micsoda erő van ebben. Hogy akkor ott mi, mindannyian egy hatalmas mesét játszunk el. Aminek persze van tanulsága is, de nem az észhez szól elsősorban, hanem a szívhez, mint mind...

Hét évvel ezelőtt írtam. És azóta is velem van a virágom... Tizensok éve már, hogy az egyházzene tanszakon lediplomáztam. A koncert után odajött a kórusom (ők is énekeltek nekem), és megajándékoztak egy gyönyörű vitorlavirággal. (Azt a kórust nagyon szerettem. Ők voltak az első kórusom, akiket én vezethettem.) Ez a virág nagyon szeretett nálam lenni. Először csak szépen erősödött, aztán elkezdte ontani a virágokat. És ontotta, és ontotta, egyszerre ötöt, tizet, tizenkettőt. Egyedül februárban tartott szünetet minden évben, hogy aztán újult erővel virágozzék tovább. És közben növesztette a leveleit is, amelyek valószínűtlenül nagyra nőttek. Ez volt az egyik kedvenc virágom. Egy kicsit jelkép is volt a számomra: annak a jelképe, hogy nem kell sok ahhoz, hogy egy gyönyörű virág folyamatosan pompázzon. Csak, CSAK megfelelő környezet és táplálék. Egy kis fény, egy kis pára, sok-sok víz. És ahányszor ránéztem, repesett a szívem. Négy éve költöztünk el a régi lakásunkból. Azon a nyáron...

Feledékeny vagyok, ez a helyzet. Bármennyire is erősen élek meg egy-egy helyzetet, sajnos sokszor elfelejtem. Mi az, hogy elfelejtem! Amikor mesélnek később róla, ámuldozva hallgatom: ez komolyan velem történt meg? Kutatok a memóriámban: üres. Ezen a szakaszon nincs semmi. Vagy csak hozzáférhetetlen. Amúgy az életem egy regény. Éppen úgy, ahogy a regényeknél szokás - izgalmas, szórakoztató, fájdalmas fejezetekkel. Barátságos, utálatos, érdekes és unalmas emberekkel. Erre is nemrég döbbentem rá. Egy regény főhőse vagyok! Középiskolás voltam, amikor megérintett a naplóírás. Kérdeztem Krisztát, hogy miért ír naplót. "A naplóírás a memória csődje" - szajkóztam neki. Nem sokkal azelőtt, ki tudja már, kitől hallottam, és olyan frappáns bölcsességnek tűnt. Kriszta sejtelmesen rám mosolygott: "Éppen azért!" Jaj, de sajnálom, hogy nem írtam akkor. Milyen érdekes kis időutazás lenne, visszatekinteni, mit hogyan éltem meg. Amit akkoriban mégis írtam, többnyire az érz...