Talán a tehetség meg-nem-értettsége, a türelmetlen hozzáállás teszi. A saját tehetségünké a másikéval szemben. Az a türelmetlenség, amivel a miénket fogadták, és amivel - szomorú, de való - mi fogadjuk a tőlünk nagyon eltérőt.
Pedig szentül hiszem, hogy mindenkinek megvan a saját kiemelkedő tehetsége. Tudom, vannak, akik nem így gondolják, akik szerint elégedjük meg azzal, hogy közepesen jók vagyunk egy valamiben, esetleg többen is.
Bár amikor én kiemelkedő tehetségről beszélek, arra gondolok, amivel a nagy többségből, de minimum a környezetéből kiemelkedik valaki. Amit élvez is. És könnyedén veszi. Nem feltétlenül világbajnok! Csak ott és akkor abban éppen ő az egyik legjobb.
Számtalanszor megfigyeltem az értetlenkedést, amikor valaki a saját tehetségét kéri számon - a másikon. Hisz olyan egyszerű, könnyű és természetes...
...énekelni
...rajzolni
...felismerni egy idegen nyelv mintázatát
...lefutni 100 métert hét másodperc alatt
...egy keréken biciklizni
...rejtőzködő állatokat észrevenni, megfigyelni
...vadállatokat megszelídíteni
...felugrásból duplaszaltót csinálni
...spárgába lemenni
...leúszni a tenger fenekére
...megszólaltatni egy hangszert élvezhető hangon
...tőzsdézni, pénzt forgatni
...csodálatosan főzni
...és még millió egyéb dolog.
Csak egy kicsit gyakorolni kell. Időt, figyelmet rászánni. Tehát, ha valakinek nem megy, az csakis azért lehet, mert nem foglalkozik vele eleget. Pedig ha gyakorolná...! Ha kicsit megerőltetné magát...!
Van ebben valami diadalmaskodás: idesüss, kisapám, nekem is megy! S azért ilyen jól, mert megdolgoztam érte!
És éppen itt a buktató. Igen, megdolgoztál, bravó! Szép eredményt értél el! De ugye tudod, hogy minden, ami ehhez kellett, már eleve, gyárilag megvolt benned?
Először a fizikai és idegrendszeri adottságod, másodszor a motiváció, ami hordozórakétaként elindított.
Annyira nehéz kilépni magunkból, és elhinni, hogy nem, őt egy csöppet sem érdekli, amire én feltenném az életemet, nem hajlandó megpróbálni sem, viszont az az idióta, értelmetlen és haszontalan hülyeség az egész életét kitölti.
Pedig ha az ő bőrében lennénk...
Nehezünkre esik elfogadni, hogy a másik nem úgy működik, mint mi.
Pedig az elfogadás tanulható. Igaz, segít ebben, ha valaki engem elfogadott. Akkor csak tovább kell adni.
És van néhány dolog, amit érdemes gyakorolni, a tornásznak, a zenésznek, a műszerésznek és favágónak is, tehetségtől függetlenül.
Mert milyen jól esik...
...egymásra mosolyogni
...meghallgatni egymást
...csendben együttérezni valakivel
...szeretni és tisztelni magunkat is
...együtt örülni tiszta szívből.
Mert nekünk lesz tőle jobb. Így, együtt.
(Miket írtam még?)
Pedig szentül hiszem, hogy mindenkinek megvan a saját kiemelkedő tehetsége. Tudom, vannak, akik nem így gondolják, akik szerint elégedjük meg azzal, hogy közepesen jók vagyunk egy valamiben, esetleg többen is.
Bár amikor én kiemelkedő tehetségről beszélek, arra gondolok, amivel a nagy többségből, de minimum a környezetéből kiemelkedik valaki. Amit élvez is. És könnyedén veszi. Nem feltétlenül világbajnok! Csak ott és akkor abban éppen ő az egyik legjobb.
Számtalanszor megfigyeltem az értetlenkedést, amikor valaki a saját tehetségét kéri számon - a másikon. Hisz olyan egyszerű, könnyű és természetes...
...énekelni
...rajzolni
...felismerni egy idegen nyelv mintázatát
...lefutni 100 métert hét másodperc alatt
...egy keréken biciklizni
...rejtőzködő állatokat észrevenni, megfigyelni
...vadállatokat megszelídíteni
...felugrásból duplaszaltót csinálni
...spárgába lemenni
...leúszni a tenger fenekére
...megszólaltatni egy hangszert élvezhető hangon
...tőzsdézni, pénzt forgatni
...csodálatosan főzni
...és még millió egyéb dolog.
Csak egy kicsit gyakorolni kell. Időt, figyelmet rászánni. Tehát, ha valakinek nem megy, az csakis azért lehet, mert nem foglalkozik vele eleget. Pedig ha gyakorolná...! Ha kicsit megerőltetné magát...!
Van ebben valami diadalmaskodás: idesüss, kisapám, nekem is megy! S azért ilyen jól, mert megdolgoztam érte!
És éppen itt a buktató. Igen, megdolgoztál, bravó! Szép eredményt értél el! De ugye tudod, hogy minden, ami ehhez kellett, már eleve, gyárilag megvolt benned?
Először a fizikai és idegrendszeri adottságod, másodszor a motiváció, ami hordozórakétaként elindított.
Annyira nehéz kilépni magunkból, és elhinni, hogy nem, őt egy csöppet sem érdekli, amire én feltenném az életemet, nem hajlandó megpróbálni sem, viszont az az idióta, értelmetlen és haszontalan hülyeség az egész életét kitölti.
Pedig ha az ő bőrében lennénk...
Nehezünkre esik elfogadni, hogy a másik nem úgy működik, mint mi.
Pedig az elfogadás tanulható. Igaz, segít ebben, ha valaki engem elfogadott. Akkor csak tovább kell adni.
És van néhány dolog, amit érdemes gyakorolni, a tornásznak, a zenésznek, a műszerésznek és favágónak is, tehetségtől függetlenül.
Mert milyen jól esik...
...egymásra mosolyogni
...meghallgatni egymást
...csendben együttérezni valakivel
...szeretni és tisztelni magunkat is
...együtt örülni tiszta szívből.
Mert nekünk lesz tőle jobb. Így, együtt.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése