- Kibírhatatlan vagy, mint az anyád! Hát olyan nehéz csöndben megülni? - kezdi a jól szituált úriembernek kinéző, fess férfi. És ömlik belőle a visszafojtott indulat, ahogy kislánya fegyelmezésének álarca mögött kedves arcú, értelmes tekintetű, csinos feleségét gyalázza. A nő feszeng, a szégyenkezés csak úgy süt minden porcikájából. Mikor a férfi odébb lép, az orvosi váró székébe beledermedt lányka óvatosan igazít magán ültében. S az anya, akit porig aláztak, fojtott indulattal förmed rá Borikára.
Hallgatom őket, és szánalommal teli tehetetlenség fog el. Legszívesebben rámosolyognék a kislányra: nyugi, teljesen okés vagy, én sem bírok sokáig egy helyben ülni ficergés nélkül. De valami bénultság fog el. És fortyog bennem az indulat: miért kell egy gyereket szidalmazni? És egy anyát? A tökéletlenségeinkért talán? Hiszen akkor egész nap behúzott nyakkal sunyíthatnánk.
Mitől lett ilyen ez az apa? (Az anya is külön tanulmány, igen.) Talán vele is így beszéltek, ebbe nőtt bele. Talán a szülei, a tanárai, osztálytársai, netán a kollégái, a főnöke engedte meg magának, hogy így rászabadítsa mérgező indulatait.
Milyen szomorú, gyászos körtáncba áll bele: továbbadni a fájdalmat, amit kaptunk. Bántjuk, akit védeni, szeretni, gondozni vagyunk hivatottak. Aki tőlünk függ. Hogy szabaduljunk a megalázottság kínjától, visszaélünk a hatalmunkkal.
És miközben őket bántva egy picit enyhül a nyomás, ami megbántottságunkból fakad, elnyomorodik a lelkiismeret. És ami a legnagyobb veszteség: minden bántalmazás - öncsonkítás.
Mondom: ön-cson-kí-tás.
Mert a hatalom pillanatnyi mámoráért lemondunk egy szívmelengető kapcsolatról, egy olyan kincsről, hogy hibáinkkal együtt vagyunk értékesek, hogy így, ahogy vagyunk, elfogadhatjuk egymást. A megbocsátó, elnéző szeretettel önmagunkat nyújtanánk meg. Mert valaki, aki nekünk fontos, befogad minket a szívébe. És akkor már nem kell a "közöttünk lakó, roppant, jeges űrbe küldözni a lélek sugarát". Egymás szívének lángjánál melegedhetnénk. Egymást növelve.
Ó, ha képesek lennénk rá...!
(Miket írtam még?)
Hallgatom őket, és szánalommal teli tehetetlenség fog el. Legszívesebben rámosolyognék a kislányra: nyugi, teljesen okés vagy, én sem bírok sokáig egy helyben ülni ficergés nélkül. De valami bénultság fog el. És fortyog bennem az indulat: miért kell egy gyereket szidalmazni? És egy anyát? A tökéletlenségeinkért talán? Hiszen akkor egész nap behúzott nyakkal sunyíthatnánk.
Mitől lett ilyen ez az apa? (Az anya is külön tanulmány, igen.) Talán vele is így beszéltek, ebbe nőtt bele. Talán a szülei, a tanárai, osztálytársai, netán a kollégái, a főnöke engedte meg magának, hogy így rászabadítsa mérgező indulatait.
Milyen szomorú, gyászos körtáncba áll bele: továbbadni a fájdalmat, amit kaptunk. Bántjuk, akit védeni, szeretni, gondozni vagyunk hivatottak. Aki tőlünk függ. Hogy szabaduljunk a megalázottság kínjától, visszaélünk a hatalmunkkal.
És miközben őket bántva egy picit enyhül a nyomás, ami megbántottságunkból fakad, elnyomorodik a lelkiismeret. És ami a legnagyobb veszteség: minden bántalmazás - öncsonkítás.
Mondom: ön-cson-kí-tás.
Mert a hatalom pillanatnyi mámoráért lemondunk egy szívmelengető kapcsolatról, egy olyan kincsről, hogy hibáinkkal együtt vagyunk értékesek, hogy így, ahogy vagyunk, elfogadhatjuk egymást. A megbocsátó, elnéző szeretettel önmagunkat nyújtanánk meg. Mert valaki, aki nekünk fontos, befogad minket a szívébe. És akkor már nem kell a "közöttünk lakó, roppant, jeges űrbe küldözni a lélek sugarát". Egymás szívének lángjánál melegedhetnénk. Egymást növelve.
Ó, ha képesek lennénk rá...!
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése