Még régen, midőn a nettel épp csak barátkoztam, elém került egy videó. Egy kócstól (tudom, coach) kaptam a linket.
Hogy ki beszélt benne, ügyesen elfelejtettem.
Arra azonban, hogy miről, remélem, még sokáig fogok emlékezni.
Talán dalszerző lehetett az illető, talán amerikai. Annyi bizonyos, hogy épp egy gyorsforgalmú, soksávos úton vezetett, sietett időre valahová, amikor egy csodálatos ihlet szállta meg. Talán egy szép dallam? Vagy egy gyönyörű költemény? Mindenesetre nem volt abban a helyzetben, hogy le tudja írni, bár többnyire tart magánál papírt-ceruzát a hasonló események miatt. De a gondolat már befúrta magát a szívébe-eszébe, nem tudott szabadulni tőle. Azon gondolkozott, mit is tehetne. Megállni sem ideje, sem módja nem volt. Ekkor villant be neki valami: egyszerűen felkiáltott: Most menj tovább, kérlek, keress valaki mást! Nem tudok foglalkozni veled!
És csudamód nem nyugtalanította tovább...
Sokszor jut ez eszembe, amikor csodálatos dolgok és tervek forognak a fejemben. És pontosan tudom, hogy sajnálnám rá az erőmet és az időmet. Mert mindent nem lehet. Aztán ahogy múlnak az évek, azt tapasztalom, hogy valaki, valakik megvalósították. Hogy volt, akit meg tudott környékezni az ihlet, amit elhessegettem, és valóra váltotta. És ilyenkor vegyes érzéseim vannak. Egy csipetnyi irigység és két evőkanálnyi büszkeség (lám, előre tudtam!) fűszerezi a fazéknyi megkönnyebbült örömöt.
És főzöm tovább a magam menüjét.
Ilyen volt a Ringató és Kerekítő-hálózat.
Ilyen a rengeteg jobbnál jobb játszótér.
Ilyen a meseterápia.
Ilyen volt most nyáron a kisiskolásoknak szánt Kajla-album.
Mikor ez utóbbiról először olvastam-hallottam, két dolog bosszantott: először, már megint hülye matricákat kell gyűjtsek, másodszor, hogy biztosan valami erőltetett magyarkodás lesz. Mert amúgy hálás vagyok a magyarságomért, az anyanyelvemért, a szép mesékért, tájakért, az épített környezetért. Főleg, mióta van mihez hasonlítanom. De van az a fok, amikor hitelét veszti - persze szigorúan csak az én számomra. Mert mondjuk amennyire elbűvöl a Magyar Népmesék sorozat képi, zenei világa, annyira ellenszenves a Mátyásos mondáké. Pedig nagyjából ugyanaz a gárda készítette.
Hát ezért tartottam egy picit először a Kajla-jelenségtől. Még a gyűjtőalbum megvásárlására is nehezen szántam rá magamat. Aztán amikor mégis, elkapott ez a föntebb említett érzés. Hogy igen, erre hányszor gondoltam már! Hogy a kicsinyeknek kéne meghozni az országjáráshoz az étvágyat. S ha már országjárás, cseppenként adagolni a történelmet, természetismeretet is...!
Amúgy most elengedem az éterbe, hátha eljut egy illetékeshez: érdemes lenne átvenni a skandináv oktatási modellből legalább a projekt-oktatást, legalább évente egyszer 4-6 hetet. És a projekt végén elutazni a tanult téma helyszínére. Látni, érezni, érzékelni, tapintani, tapasztalni, hogy mi módon is kapcsolódik ez az egész tudás az élettel.
Persze, ehhez az kell, hogy minden osztályban, minden órán pontosan annyi pedagógus és segítő legyen jelen, amennyire szükség van. Pontosan olyan módszerekkel, amik megfelelő vivőanyagai a megtanulandóknak. Hogy a gyerekek szeretve és tisztelve legyenek, értelmes korlátok között.
Mert ők a legnagyobb nemzeti vagyonunk.
Azt hiszem, ebben egyetértünk.
(Miket írtam még?)
Hogy ki beszélt benne, ügyesen elfelejtettem.
Arra azonban, hogy miről, remélem, még sokáig fogok emlékezni.
Talán dalszerző lehetett az illető, talán amerikai. Annyi bizonyos, hogy épp egy gyorsforgalmú, soksávos úton vezetett, sietett időre valahová, amikor egy csodálatos ihlet szállta meg. Talán egy szép dallam? Vagy egy gyönyörű költemény? Mindenesetre nem volt abban a helyzetben, hogy le tudja írni, bár többnyire tart magánál papírt-ceruzát a hasonló események miatt. De a gondolat már befúrta magát a szívébe-eszébe, nem tudott szabadulni tőle. Azon gondolkozott, mit is tehetne. Megállni sem ideje, sem módja nem volt. Ekkor villant be neki valami: egyszerűen felkiáltott: Most menj tovább, kérlek, keress valaki mást! Nem tudok foglalkozni veled!
És csudamód nem nyugtalanította tovább...
Sokszor jut ez eszembe, amikor csodálatos dolgok és tervek forognak a fejemben. És pontosan tudom, hogy sajnálnám rá az erőmet és az időmet. Mert mindent nem lehet. Aztán ahogy múlnak az évek, azt tapasztalom, hogy valaki, valakik megvalósították. Hogy volt, akit meg tudott környékezni az ihlet, amit elhessegettem, és valóra váltotta. És ilyenkor vegyes érzéseim vannak. Egy csipetnyi irigység és két evőkanálnyi büszkeség (lám, előre tudtam!) fűszerezi a fazéknyi megkönnyebbült örömöt.
És főzöm tovább a magam menüjét.
Ilyen volt a Ringató és Kerekítő-hálózat.
Ilyen a rengeteg jobbnál jobb játszótér.
Ilyen a meseterápia.
Ilyen volt most nyáron a kisiskolásoknak szánt Kajla-album.
Mikor ez utóbbiról először olvastam-hallottam, két dolog bosszantott: először, már megint hülye matricákat kell gyűjtsek, másodszor, hogy biztosan valami erőltetett magyarkodás lesz. Mert amúgy hálás vagyok a magyarságomért, az anyanyelvemért, a szép mesékért, tájakért, az épített környezetért. Főleg, mióta van mihez hasonlítanom. De van az a fok, amikor hitelét veszti - persze szigorúan csak az én számomra. Mert mondjuk amennyire elbűvöl a Magyar Népmesék sorozat képi, zenei világa, annyira ellenszenves a Mátyásos mondáké. Pedig nagyjából ugyanaz a gárda készítette.
Hát ezért tartottam egy picit először a Kajla-jelenségtől. Még a gyűjtőalbum megvásárlására is nehezen szántam rá magamat. Aztán amikor mégis, elkapott ez a föntebb említett érzés. Hogy igen, erre hányszor gondoltam már! Hogy a kicsinyeknek kéne meghozni az országjáráshoz az étvágyat. S ha már országjárás, cseppenként adagolni a történelmet, természetismeretet is...!
Amúgy most elengedem az éterbe, hátha eljut egy illetékeshez: érdemes lenne átvenni a skandináv oktatási modellből legalább a projekt-oktatást, legalább évente egyszer 4-6 hetet. És a projekt végén elutazni a tanult téma helyszínére. Látni, érezni, érzékelni, tapintani, tapasztalni, hogy mi módon is kapcsolódik ez az egész tudás az élettel.
Persze, ehhez az kell, hogy minden osztályban, minden órán pontosan annyi pedagógus és segítő legyen jelen, amennyire szükség van. Pontosan olyan módszerekkel, amik megfelelő vivőanyagai a megtanulandóknak. Hogy a gyerekek szeretve és tisztelve legyenek, értelmes korlátok között.
Mert ők a legnagyobb nemzeti vagyonunk.
Azt hiszem, ebben egyetértünk.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése