Hazafele tartok, a világ számomra legszebb városában. A kontinens legöregebb földalattijából jőve sietősen szedem a lépcsőfokokat. A Vörösmarty téren átszaladok. Már majdnem kész a felújítás. Már tényleg csak egy pici szakaszon van aprómurvás burkolat-pótlék. Sebtiben átugrom fölötte, gondolatban megköszönve a kaszinónak a leterített szőnyeget.
Szeptember utolsó napja nyárias meleggel búcsúzik, kicsit sem fázom. Jólesik a friss levegő, amit délután jól kitisztogatott az a hatalmas szél. Most béke van. Aztán rájövök, mi fokozza boldogságomat: halk asztali jazz csordogál ki a térre. Az éttermek terasz-asztalai tele vendégekkel. Virágok, meghitt éjszakai fények. Tőrőlmetszett, megpihenő boldogság.
Merek a percnek örülni, élvezem a zenét, rácsodálkozok az egy asztalnál ülők arcának nyugalmára. Egy magas, őszes, egyenes derekú férfi őszinte, ám tiszteletteljes kíváncsisággal néz a szembenülő székben szinte elvesző, törékeny, apró nőre. A korát hátulról nem tudom megállapítani, fekete haja akár természetes is lehet. Elképzelek pár élethelyzetet, ami idehozhatta őket. A szomszéd asztalnál ázsiaiak mosolyognak.
Elmegy a villamos. Sebaj. Megyek a következővel. Addig is kiülök a megálló korlátjára. Innen a legszebb talán a város. Nem, nem, itt nem látszik a Parlament. Mindegy. Akkor is szép a gyönyörűen felújított, kivilágított budai panoráma. A hold vékonyka sarlója megreked a fák lombjában, erről eszembe jut, hogy Fülinek nemrég kellett olvasnia Kinizsiről, a nagy törökverőről...
Nézem, nézem a lassan elúszó sétahajókat. Mikor fogok tudni újra szomorúság nélkül rájuk nézni? Nem tudom. De az est békéje lassan visszakúszik a szívembe. A Duna csendes morajlása alig-alig, de áthallatszik a város nyüzsgésének zaján.
Torkomban az énekóra emléke, izmaimban az otthoni torna bizsergése. Elernyedek. Jó itt nekem.
(Miket írtam még?)
Szeptember utolsó napja nyárias meleggel búcsúzik, kicsit sem fázom. Jólesik a friss levegő, amit délután jól kitisztogatott az a hatalmas szél. Most béke van. Aztán rájövök, mi fokozza boldogságomat: halk asztali jazz csordogál ki a térre. Az éttermek terasz-asztalai tele vendégekkel. Virágok, meghitt éjszakai fények. Tőrőlmetszett, megpihenő boldogság.
Merek a percnek örülni, élvezem a zenét, rácsodálkozok az egy asztalnál ülők arcának nyugalmára. Egy magas, őszes, egyenes derekú férfi őszinte, ám tiszteletteljes kíváncsisággal néz a szembenülő székben szinte elvesző, törékeny, apró nőre. A korát hátulról nem tudom megállapítani, fekete haja akár természetes is lehet. Elképzelek pár élethelyzetet, ami idehozhatta őket. A szomszéd asztalnál ázsiaiak mosolyognak.
Elmegy a villamos. Sebaj. Megyek a következővel. Addig is kiülök a megálló korlátjára. Innen a legszebb talán a város. Nem, nem, itt nem látszik a Parlament. Mindegy. Akkor is szép a gyönyörűen felújított, kivilágított budai panoráma. A hold vékonyka sarlója megreked a fák lombjában, erről eszembe jut, hogy Fülinek nemrég kellett olvasnia Kinizsiről, a nagy törökverőről...
Nézem, nézem a lassan elúszó sétahajókat. Mikor fogok tudni újra szomorúság nélkül rájuk nézni? Nem tudom. De az est békéje lassan visszakúszik a szívembe. A Duna csendes morajlása alig-alig, de áthallatszik a város nyüzsgésének zaján.
Torkomban az énekóra emléke, izmaimban az otthoni torna bizsergése. Elernyedek. Jó itt nekem.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése