A HÉV műszaki hiba miatt a szokásos (és nagyon kényelmes) 6 percenkénti járatsűrűség helyett félóránként jár, és nem is végig. Jó sokan leszünk, azt hiszem.
Bosszankodhatnék, de minek.
Ülök az ülésen (van helyem!), nézem a szürkületbe merülő várost, hallgatom egy foghíjas, nagyothalló, iskolázatlan utastársam hullámzó hanglejtésű, túlfűtött beszélgetését. Mindegy is, mit mond, a tónus elárulja, hogy hogyan érzi magát. Fortyogva háborog. Egy fiatal nő kedvesen instruálja az otthonmaradt családot. Halkan morajlik a munkában megfáradt utasközönség. Béke van.
Bemondó: helyreállt a forgalom, végigmegy a HÉV.
Öröm hullámzik át az utasok között.
És eszembe jut, hogy idefele utazva egy kislány szállt fel anyukával. Egy cserfes, tündéri kislány.
- Menj beljebb! - csattan az anyai hang.
Felállok nagy udvariasan.
- Ülj le!
- De így nem látok ki az ablakon!
- Ne akarj kilátni, örülj, hogy ülsz! Most csak itt van hely!
- De én szeretnék kilátni!
Na, alighanem innen indul az ördögi kör: nyafi-ingerültség-még több nyafi-dühroham. Nem szeretném megvárni. Pont elég hasonlót láttam. Villámgyors javaslatom:
- Ülj anya ölébe, akkor magasabban leszel, és ki fogsz látni, a másik oldalra is.
Valóban, nem vagyunk sokan, mindkét oldalra szabadon szalad a tekintet.
Láthatóan boldog. Próbálom szóval tartani, mert az a tapasztalatom, hogy ilyenkor még könnyen visszaesik a panaszkodós hangnembe. De ha háztetőket kell keresni, vagy kutyát, vagy szarkát, akkor nem ér rá ilyesmivel foglalkozni az ember. A Szabadkikötő mellett megnézzük a szarkákat. Sajnos, nem látjuk a csőrüket, messze vannak.
- Pont arról beszélgettünk felszállás előtt, hogy piros-e a szarkák csőre! - kapcsolódik be anyuka.
Persze, a Szabadkikötőnél rengeteg a látnivaló. A logisztikai központ se semmi, és főleg a bakdaruk, a rengeteg raktárház, a konténerváros, a sínek, a kamionok....
- Krisztamamával már voltunk ott! - újságolja gyermeki büszkeséggel az anyuka.
- Kamionsofőr. Már tizenhárom éve!
Azt hiszem, ha királynő lenne Krisztamama, akkor se lenne büszkébb rá. Boldogan mesélnek, milyen volt a kamion vezetőfülkéjében ülve bejárni a Szabadkikötőt.
- Pedig oda gyerekek nem is mehetnek hivatalosan - fűzöm hozzá. Hadd dagadjon a keblük a büszkeségtől! Dagad. A fiatal, korán elnyűtt anyuka szürkésre dohányzott arca, hangja kifényesedik, átüt rajta a valahavolt üde szépség.
Első kézből tudom, hogy gyereknek tilos bemenni. Már a nagyobbik fiammal is terveztem kiskorában - döbbenet, hogy elsuhant az a gyerekkor! - és nyáron ráébredtem, hogy a kisebbikkel is kicsúszom lassan abból a korból, amíg kíváncsi a világra, de legalábbis az én kíséretemet igényli hozzá. Így hát egy napfényes nyári napon bringára pattantam vele. Előtte vagy másfél héttel levelet írtam a főintéznöknek, akinek a címét hosszas ide-odacsatolt telefonhívás után kaptam meg, hogy mehetünk-e, mikor, mennyiért, satöbbi. Eltévedhetett a levél, a türelmem meg elfogyott.
Amúgy is benne voltunk a városnézésben: a csepeli gyárak nyílt napjain jól körbebringáztuk ezt a különös hangulatot árasztó területet. Kipróbáltuk, amit lehetett, vagy épp közelről megnéztük, hogyan készül. Közben elmerengtem Weiss Manfrédon, az intelligens, rátermett vezetőn, akinek a feje és szíve egyaránt helyén volt, semmiből teremtve munkahelyet és aztán életteret is a munkalehetőség miatt felduzzadt településnek. A mi utcánkat, benne a mi régi lakóházunkat is ő terveztette: praktikus, kis házak nagy udvarral, kerttel, hogy a háztájinak is jusson hely.
A gyártelepen még erőmű is van - ezt eddig nem is tudtam. De pont arra kerekeztünk, amikor a Dunába engedték a hűtővizet. Megrökönyödött arcomat látva siettek megnyugtatni: csak hűteni használták, nem került bele semmi szennyező anyag. Néztük, ahogy zubogva dől a víz a Dunába, és eszembe jutott megint a Szabadkikötő. Ezért aztán másnap odagurultunk. Szerencsére senki nem állított meg. Bent haraptunk pár falatot a magunkkal hozott finomságokból a kivágott nyárfák törzsén ülve. Rengeteg cserebogár rajzhatott arra nem sokkal azelőtt, tele volt a fák környéke a kiszáradt maradványaikkal. Megszemléltük ezt is, a rengetegféle kamiont, a raktárházakat, messziről csodáltuk a bakdarut, aztán átmentünk a konténervároshoz. Amilyen szerencsénk volt, éppen ott dolgozott szorgalmasan két KALMAR, mint két óriási hangya, futkároztak a böhöm konténerekkel, hordták a sínen várakozó vonatra. Még nekem is élmény volt nézni vágtázó szlalomjukat. Füli persze alacsonyabbról kevesebbet látott, körülnézett, és pár másodperc múlva már fent is csücsült a vasúti átjáró kapujának tetején. Onnan aztán, mint egy szokatlanul kényelmetlen páholyból, boldogan nézte az izgalmas futamot.
Persze hogy láttam a térfigyelő kamerákat. Azon fohászkodtan: minél később vegyék észre, hadd élvezze ezt a különlegességet minél tovább. El is telt pár perc, míg odabandukolt szép ráérősen egy izmos legény, hogy ugye ő érti, hogy a kissrácnak ez tetszik, de a biztonsági szolgálat üzeni, hogy a kapu tetején sajnos nem szabad tartózkodni. Hosszasan alkudoztam, értékes másodperceket harcolva ki ezzel, de a drága kis szabálykövetőm elég gyorsan megneszelte a helyzetet, és az ujjongó örömet fönnhagyva leugrott. Közben egy biciklis férfi is odaért mellénk. Látva, hogy rá itt nincs szükség, mosolyogva tovakerekezett. Belesajdult a szívem, hogy félbetört a fiacskám öröme. Pedig onnan lehetett csak jól látni, ahogy ezek a zömök, hosszú, állítható karú járgányok kezelik ezeket a roppant dobozokat. Ennyi idő pont elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, hogyan működnek. El is magyarázta.
Azért abban megállapodtunk, hogy majd még visszamegyünk. Valamikor.
Otthon egy hét múlva végül megkaptam levelemre a választ: a Szabadkikötő veszélyes üzem, ezért oda gyereknek menni tilos.
Hát ezért tudom.
A Boráros térig nincs veszekedés, szitkozódás, csak érdeklődés, mesélgetés. Aztán végállomásnál a kicsi lány kéri: hadd szálljon le egyedül! Anyuka előreengedi.
Ott egy idősebb hölgy dühösen sziszeg, hogy okosabb lenne, ha anyuka menne elöl. S bár lényegében egyetértek vele, haragszom rá. Mert ezt jobb lett volna megvetés nélkül mondani, hogy átüssön a féltő szeretet. De nem üt át, csak mellbevág, ahogy két nő egy ilyen semmiségen acsarogva egymásnak feszül. Még leszálláskor is egyre ismételgeti: pedig már milyen nagy, önálló lány!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése