Persze, hogy tudja.
Nem mászik rá, mert törékeny. Amúgy tényleg nem.
Csak most. Mert olyan óriási. Mászásra csábít. Meg hát a diófán magasabbra is mászott már. Aztán nem lett semmi baj.
De az ecetfa rossz hírére most sem cáfolt rá.
Igaz, már eddig is mászott rajta.
Becsszó, vigyázok magamra, nem megyek magasra! Aztán meg olyan hívogatóak, vastagok voltak ott fenn azok az ágak, muszáj volt feljebb menni.
De az ecetfa - százszor megmondtam - törékeny. Balesetveszélyes. (Amúgy is utálom, mert büdös.)
Az ecetfa alatt betonvas. Meg sudár, nyárs-egyenes kerítésoszlop. Meg éppencsak lefedett vízakna. Ráesett. Nem, az oszlopra nem. Csak a többire. Óriási reccsenés, kétségbeesett ordítás. Rémülten egymásra nézünk, mindenki mindent eldob, és versenyfutás. Hol a gyerek? Fekszik a földön. Nem bír fölkelni. Mozdítsam? Szabad? Vagy mi legyen?
Hol fáj, mid fáj, mennyire, mutasd, vérzik, törött?
Aztán óvatosan betesszük a kerekesszékbe.
Csak az ágyban szeretnék feküdni! - jajveszékel.
Ott óvatosan lemosom, megnézem, végigtapogatom. Nincs durva eltérés. Hátha. Hátha megússzuk.
Csitítgatjuk, vidítgatjuk. Kicsit javul. Aztán megint nagyon fáj. Nincs mese: meg kell mutatni orvosnak.
Traumatológia, ügyelet, éjjel 11 múlt.
Azonnal szólítják.
Azonnal ultrahang.
Azonnal röntgen.
Nincs eltérés, minden negatívnak tűnik.
Mire kettőt pislogunk, fent vagyunk az osztályon.
Itt maradhatok vele végig. Igen, szeretnék.
Mindenki türelmes, udvarias, kedves, és profi.
Magyar egészségügy: köszönjük!
Eddig csillagos ötös!
(Miket írtam még?)
Nem mászik rá, mert törékeny. Amúgy tényleg nem.
Csak most. Mert olyan óriási. Mászásra csábít. Meg hát a diófán magasabbra is mászott már. Aztán nem lett semmi baj.
De az ecetfa rossz hírére most sem cáfolt rá.
Igaz, már eddig is mászott rajta.
Becsszó, vigyázok magamra, nem megyek magasra! Aztán meg olyan hívogatóak, vastagok voltak ott fenn azok az ágak, muszáj volt feljebb menni.
De az ecetfa - százszor megmondtam - törékeny. Balesetveszélyes. (Amúgy is utálom, mert büdös.)
Az ecetfa alatt betonvas. Meg sudár, nyárs-egyenes kerítésoszlop. Meg éppencsak lefedett vízakna. Ráesett. Nem, az oszlopra nem. Csak a többire. Óriási reccsenés, kétségbeesett ordítás. Rémülten egymásra nézünk, mindenki mindent eldob, és versenyfutás. Hol a gyerek? Fekszik a földön. Nem bír fölkelni. Mozdítsam? Szabad? Vagy mi legyen?
Hol fáj, mid fáj, mennyire, mutasd, vérzik, törött?
Aztán óvatosan betesszük a kerekesszékbe.
Csak az ágyban szeretnék feküdni! - jajveszékel.
Ott óvatosan lemosom, megnézem, végigtapogatom. Nincs durva eltérés. Hátha. Hátha megússzuk.
Csitítgatjuk, vidítgatjuk. Kicsit javul. Aztán megint nagyon fáj. Nincs mese: meg kell mutatni orvosnak.
Traumatológia, ügyelet, éjjel 11 múlt.
Azonnal szólítják.
Azonnal ultrahang.
Azonnal röntgen.
Nincs eltérés, minden negatívnak tűnik.
Mire kettőt pislogunk, fent vagyunk az osztályon.
Itt maradhatok vele végig. Igen, szeretnék.
Mindenki türelmes, udvarias, kedves, és profi.
Magyar egészségügy: köszönjük!
Eddig csillagos ötös!
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése