Ahogy ülök a kis kerti asztalnál, a zenei élet mindenféle területein dolgozó, erre az alkalomra összehívott tagjaival, valami furcsa, lebegő boldogság és béke tölt el.
A beszüremkedő utcazaj is csak fokozza a békesség érzetét. Hiszen itt csend van. Persze nem némaság. A béke meghitt csendje. Amibe belefér, sőt, szerves része a zenész és énekes kollégák beszéde, az ilyenkor szokásos csevej hangjai.
Besötétedett.
A rendezvény nehezen kezdődött, talán pont ezt vártuk, a sötétet, hogy a szombat, a sabbat véget érjen, és elkezdődhessen a zsinagógában a koncert. De már tart. Éppen arra várunk, hogy a záró műsorszámot előadjuk.
Magamba szívom a hangulatot. Legjobb lenne megfesteni. Szürkét, sárgákat és a zöld árnyalatait venném a háttérhez.
És ünnepi, ragyogó feketét és fehéret az emberekhez.
Csuda, ahogy a fény játszik az arcokon. Az udvarban világító reflektorok csak féloldalasan világítanak meg: az arcunk egyik fele sötétebb, a másik ragyogó. Ebben a különös, erős és mégis szívderítő fényben álldigál néhány kollegina. Csupa aranyhajú tündérnek tetszenek fekete fellépőruhájukban, kibontott hajjal, az oldalukon áradó fényhullámokkal. Pedig nem is mind szőke. Ebben a fénytörésben mégis.
Lehet, hogy aranysárgával kéne inkább festeni?
A kerti asztalok körül többen türelmetlenül nézegetik órájukat, nyomogatják a telefont néhányan, mások csak sóhajtoznak, panaszkodnak vagy éppen sztorizgatnak, hátha gyorsabban múlik az idő. Én pedig pont szeretném megállítani.
A belső udvar egyik falát teljesen befutotta a borostyán. Nincs falomb, ez a zöld, élő fal hozza be ide a természetet. Talán ez is hozzájárul a béke és viszonylagos biztonság érzetéhez. Hiszen mennyi idő kell ahhoz, hogy megnőjön ekkorára! És béke. Az a kincs, amink van, ezért nem is fogjuk fel, mekkora érték. Olyan, mint a levegő. Körülvesz, beszívjuk, kifújjuk. Hálát kéne adni érte, minden egyes nap. Minden egyes órában.
Ezek a falak tudnának mesélni olyan időkről, amikor az ember egyetlen vágya ez a béke volt. Dehogyis. Sokkal, sokkal kevesebbel is beérték volna. Álmukban sem gondolták, hogy a jólétnek ez a foka eljön még valaha, azt pláne nem, hogy még meg is érik.
Mi meg itt várakozunk, mint a szülészeten az apák, tudva, hogy nem mi irányítjuk az eseményeket, mégis szerves részei vagyunk. Nélkülünk teljesen más lenne.
Bent, a zsinagógában egy másik kórus énekel, ezt mi hivatalosan nem hallgathatjuk - bár így is van, aki csendesen meghúzódva szívja magába a zene csodáját, igen, zenészként is áhítattal és nyitott szívvel.
Egyre feketébb az éj, egyre jobban izzanak a fények. Nézem az arcokat, és csodálom az Alkotót, Aki embert tudott kitalálni, egy olyan vázlatot, amit többmilliárd módon tesz egyedivé, évezredek óta.
A legszebb szeptemberi időjárás van: hűvös meleg. Csacsogunk műsorokról, rendezésekről, erről-arról. Közben tudom, hogy a családom is biztonságban van.
És hálát adok ezért. A mostért. A múlt elmúlt. A jövő még csak eljövendő.
A pillanat tünékeny szépségét megélni, a viszonylagos egyensúlynak örülni: művészet.
Most engedem, hogy ez az egész beleigya magát a szívembe.
Boldog vagyok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése