Receptgyűjteménye mindenkinek van, aki főzni vagy sütni szeret vagy szokott.
Az enyém egy kis műanyag tasakban kucorog. Vagy inkább pöffeszkedik.
Annyiszor elhatároztam már, hogy rendes húgaimhoz hasonlóan én is egységesítem az egészet. De mégsem tettem meg eddig.
Eleinte azt hittem, az idő hiányzik hozzá. Aztán felvettem a sürgős teendők listájára. Szégyelltem magam előtt, hogy gyűrött ficni-fecniken van a konyhaművészetem java. Amennyiben ezt konyhaművészetnek lehet nevezni. A legegyszerűbb kevert tésztával indult - főiskolás koromban éreztem először a késztetést, hogy elkérjek egy receptet. Drága, jószívű lakótársam, Ildi ugyan szabadkozott, hogy ez egy pofonegyszerű süti, felesleges leírni, de én ragaszkodtam hozzá, hogy majdani gyűjteményem első darabja legyen. Vadonatúj vonalas füzetbe, az akkori legszebb betűimmel körmöltem az első oldalt.
Aztán keresztanyám cukrásznak készülő lánya árult el pár titkos receptet. Anyu unokanagynénje, a számomra érthetetlenül Lidika névre hallgató kis öregasszony linzerei is bekerültek.
Egy karácsonyi sütés-főzés alkalmával rávetettem magam anyu receptes füzetére, és az összes izgalmasnak tűnő receptet lemásoltam.
A karácsonyi sütés-főzés nem volt vicc: kisüzemi mennyiségben készült minden. Csak kalács volt húsz rúd. Aprósütemények vagy öt nagy papírdobozzal. Krémesek, mézeskalácsok végtelen mennyiségben. Százhúsz gombóc töltött káposzta. Vagy több. Harminc liter gyümölcsleves, tizenöt húsleves.
Egész decemberben készültek, hogy karácsony utóján legyen legalább pár főzésmentes nap.
Ha ezeket a recepteket olvasom, azonnal ott vagyok, gyerekkorom csodálatos és hihetetlen terülj-asztalánál.
Ott sorakoznak persze a kommersz, innen-onnan kivágott, soha-meg-nem-főzött receptek éppúgy, mint a netről letöltött csodák. A gyógylevesek. A teakeverékek. A kenyér-receptek.
Kéne szortírozni, igen. De valahányszor nekiveselkedek, megfogom a kis zilált füzetet és rengeteg összevissza lapot tartalmazó kis tasakot, a receptek is megfogják a kezemet. Esdeklőn néznek rám: ugye, nem...? És elgyengülök. Mert hogy lehetne kidobni azt a lapot, amin Piroska néni vendégváró finomsága van az ő gondos, apró gyöngybetűivel leírva? Hiszen még emlékszem a próbára, amikor a kórustagok kérésére elhozta a kis kézzel írt recepteket - annyi példányban, ahányan kértük.
A sajtos sütik receptje meg bátyám egyik első cégének a jegyzettömb-lapján virít. Ha átírom, oda az érzés, oda az emlék, ahogy anyu utolsó munkahelyén írom a nagy családi étkezőasztalnál.
A müzliszelet. Anna legjobb barátnőjétől. A fasírt Judittól. Szegény fasírttal én többnyire fasírtban vagyok. Eleinte annyira nem sikerültek, hogy még a kutya sem ette meg... De így, a tuti recepttel már öntudatosabban állok neki.
Vagy a görhöny. Középiskolás osztálytársamhoz mentünk bulizni Pécsett. Csodálkoztam: miért reszeli anyukája a tengersok krumplit. A hatalmas belmagasságú polgári lakásban furcsa kontraszt volt a picike, ám fürge asszonyka. A görhöny szót sem ismertem, sőt, a vörhenyre rímelve taszított is, de nekem mondhatta volna a lapcsánka-matutka-krumplilángost akár, mert nálunk nem volt ilyen hírből sem. Ott lett a kedvencem ez az egyszerű parasztétel.
A kalácsrecept, amiben minden apró részlet le van írva, onnan kezdve, hogy minden összetevő langyos legyen, de még a deszka is. (Anyu csak ezért eljött hozzám egy délután, hogy legalább ezt megtanulhassam tőle.)
És a főzős gyurma. Hát persze, hogy fent van a neten, bármikor elérhető. De a csúnya, zsíros kis papiros az összes zenebölcsis emléket felvillantja. Na jó, sokat. A családok képét, akik kicsinyeiket hozták a foglalkozásra abban a hitben, hogy megéri a zenével, mondókákkal, mesékkel összeragasztott közösséghez tartozni.
És a piros ceruzával összefirkált oldalak, Füli első zsengéi, mikor kétévesen rajzolt nekem.
Most hogyan dobjam ki ezeket?
Persze, lehet, valójában tényleg csak a lustaság az, ami meggátol, és egyszer szent nekibuzdulással rendet rakok életemnek ezen a falatnyi területén is. De akkor majd ki kell találnom valamit, ami a receptek mögötti valóságot megfogja.
Mert a recept - semmi magában. Az étel a varázslattól lesz finom. Hívhatjuk főzésnek, sütésnek, belerakott szeretetnek, mindegy. A titok: a varázslat. Gyerekként tudjuk ezt. Aztán később misztikumát veszti ez is, mint annyi más.
Mivel mennyei mannákat főző édesanyám nem avatott be igazán a titokba, kénytelen voltam könyvekből megtanulni a sütés-főzés alapjait. Az ő mértékegysége ugyanis a "nagyjából ennyi, úgy érzésre" volt. A könyvek grammokat, decilitereket, perceket határoztak meg. Ez konkrét. Ezzel már lehet mit kezdeni. Kiolvastam minden szakácskönyvet, ami a kezembe került. Mint egy regényt. És rájöttem: tulajdonképp tényleg nem a grammok számítanak. Az érzés. Mert ha több vagy kevesebb van benne valamiből, akkor sem romlik el. Legföljebb más lesz. Új, érdekes. Esetleg izgalmas.
Kezdeti próbálkozásaimat látva szakács barátunk szülinapomra meglepett a Kétbalkezesek szakácskönyvével. Sok jó étket főztem belőle. Igaz, mikor megláttam húgomnál a Mesterszakácsok könyvét, kissé leforrázva éreztem magamat. Bezzeg ő mester...! (Amúgy tényleg az.)
Arra jó volt, hogy mankót nyújtson a konyhában tett tétova próbálkozásaimban. Önbizalmat meg nem innen merítek.
Nemrég megkaptam az Örömfőzést. Na, ez mindenért kárpótolt. Ha valami, nekem az öröm az életerő, az elixír.
De hiába is sorakoznak a legszebb, legjobb szakácskönyvek a polcomon. A legtöbb becsülete az elmaszatolódott, kávé-, kakaó- tej- és zsírfoltos, lisztet pergető kis gyűjteményemnek van, a maga tökéletlen rendetlenségével. Mert ebben van a Varázslat: a számomra kedves emberek étkeinek szeretetből varázsolt ízei, és azok az órák, napok, évek, amiket együtt töltöttünk el.
(Miket írtam még?)
Az enyém egy kis műanyag tasakban kucorog. Vagy inkább pöffeszkedik.
Annyiszor elhatároztam már, hogy rendes húgaimhoz hasonlóan én is egységesítem az egészet. De mégsem tettem meg eddig.
Eleinte azt hittem, az idő hiányzik hozzá. Aztán felvettem a sürgős teendők listájára. Szégyelltem magam előtt, hogy gyűrött ficni-fecniken van a konyhaművészetem java. Amennyiben ezt konyhaművészetnek lehet nevezni. A legegyszerűbb kevert tésztával indult - főiskolás koromban éreztem először a késztetést, hogy elkérjek egy receptet. Drága, jószívű lakótársam, Ildi ugyan szabadkozott, hogy ez egy pofonegyszerű süti, felesleges leírni, de én ragaszkodtam hozzá, hogy majdani gyűjteményem első darabja legyen. Vadonatúj vonalas füzetbe, az akkori legszebb betűimmel körmöltem az első oldalt.
Aztán keresztanyám cukrásznak készülő lánya árult el pár titkos receptet. Anyu unokanagynénje, a számomra érthetetlenül Lidika névre hallgató kis öregasszony linzerei is bekerültek.
Egy karácsonyi sütés-főzés alkalmával rávetettem magam anyu receptes füzetére, és az összes izgalmasnak tűnő receptet lemásoltam.
A karácsonyi sütés-főzés nem volt vicc: kisüzemi mennyiségben készült minden. Csak kalács volt húsz rúd. Aprósütemények vagy öt nagy papírdobozzal. Krémesek, mézeskalácsok végtelen mennyiségben. Százhúsz gombóc töltött káposzta. Vagy több. Harminc liter gyümölcsleves, tizenöt húsleves.
Egész decemberben készültek, hogy karácsony utóján legyen legalább pár főzésmentes nap.
Ha ezeket a recepteket olvasom, azonnal ott vagyok, gyerekkorom csodálatos és hihetetlen terülj-asztalánál.
Ott sorakoznak persze a kommersz, innen-onnan kivágott, soha-meg-nem-főzött receptek éppúgy, mint a netről letöltött csodák. A gyógylevesek. A teakeverékek. A kenyér-receptek.
Kéne szortírozni, igen. De valahányszor nekiveselkedek, megfogom a kis zilált füzetet és rengeteg összevissza lapot tartalmazó kis tasakot, a receptek is megfogják a kezemet. Esdeklőn néznek rám: ugye, nem...? És elgyengülök. Mert hogy lehetne kidobni azt a lapot, amin Piroska néni vendégváró finomsága van az ő gondos, apró gyöngybetűivel leírva? Hiszen még emlékszem a próbára, amikor a kórustagok kérésére elhozta a kis kézzel írt recepteket - annyi példányban, ahányan kértük.
A sajtos sütik receptje meg bátyám egyik első cégének a jegyzettömb-lapján virít. Ha átírom, oda az érzés, oda az emlék, ahogy anyu utolsó munkahelyén írom a nagy családi étkezőasztalnál.
A müzliszelet. Anna legjobb barátnőjétől. A fasírt Judittól. Szegény fasírttal én többnyire fasírtban vagyok. Eleinte annyira nem sikerültek, hogy még a kutya sem ette meg... De így, a tuti recepttel már öntudatosabban állok neki.
Vagy a görhöny. Középiskolás osztálytársamhoz mentünk bulizni Pécsett. Csodálkoztam: miért reszeli anyukája a tengersok krumplit. A hatalmas belmagasságú polgári lakásban furcsa kontraszt volt a picike, ám fürge asszonyka. A görhöny szót sem ismertem, sőt, a vörhenyre rímelve taszított is, de nekem mondhatta volna a lapcsánka-matutka-krumplilángost akár, mert nálunk nem volt ilyen hírből sem. Ott lett a kedvencem ez az egyszerű parasztétel.
A kalácsrecept, amiben minden apró részlet le van írva, onnan kezdve, hogy minden összetevő langyos legyen, de még a deszka is. (Anyu csak ezért eljött hozzám egy délután, hogy legalább ezt megtanulhassam tőle.)
És a főzős gyurma. Hát persze, hogy fent van a neten, bármikor elérhető. De a csúnya, zsíros kis papiros az összes zenebölcsis emléket felvillantja. Na jó, sokat. A családok képét, akik kicsinyeiket hozták a foglalkozásra abban a hitben, hogy megéri a zenével, mondókákkal, mesékkel összeragasztott közösséghez tartozni.
És a piros ceruzával összefirkált oldalak, Füli első zsengéi, mikor kétévesen rajzolt nekem.
Most hogyan dobjam ki ezeket?
Persze, lehet, valójában tényleg csak a lustaság az, ami meggátol, és egyszer szent nekibuzdulással rendet rakok életemnek ezen a falatnyi területén is. De akkor majd ki kell találnom valamit, ami a receptek mögötti valóságot megfogja.
Mert a recept - semmi magában. Az étel a varázslattól lesz finom. Hívhatjuk főzésnek, sütésnek, belerakott szeretetnek, mindegy. A titok: a varázslat. Gyerekként tudjuk ezt. Aztán később misztikumát veszti ez is, mint annyi más.
Mivel mennyei mannákat főző édesanyám nem avatott be igazán a titokba, kénytelen voltam könyvekből megtanulni a sütés-főzés alapjait. Az ő mértékegysége ugyanis a "nagyjából ennyi, úgy érzésre" volt. A könyvek grammokat, decilitereket, perceket határoztak meg. Ez konkrét. Ezzel már lehet mit kezdeni. Kiolvastam minden szakácskönyvet, ami a kezembe került. Mint egy regényt. És rájöttem: tulajdonképp tényleg nem a grammok számítanak. Az érzés. Mert ha több vagy kevesebb van benne valamiből, akkor sem romlik el. Legföljebb más lesz. Új, érdekes. Esetleg izgalmas.
Kezdeti próbálkozásaimat látva szakács barátunk szülinapomra meglepett a Kétbalkezesek szakácskönyvével. Sok jó étket főztem belőle. Igaz, mikor megláttam húgomnál a Mesterszakácsok könyvét, kissé leforrázva éreztem magamat. Bezzeg ő mester...! (Amúgy tényleg az.)
Arra jó volt, hogy mankót nyújtson a konyhában tett tétova próbálkozásaimban. Önbizalmat meg nem innen merítek.
Nemrég megkaptam az Örömfőzést. Na, ez mindenért kárpótolt. Ha valami, nekem az öröm az életerő, az elixír.
De hiába is sorakoznak a legszebb, legjobb szakácskönyvek a polcomon. A legtöbb becsülete az elmaszatolódott, kávé-, kakaó- tej- és zsírfoltos, lisztet pergető kis gyűjteményemnek van, a maga tökéletlen rendetlenségével. Mert ebben van a Varázslat: a számomra kedves emberek étkeinek szeretetből varázsolt ízei, és azok az órák, napok, évek, amiket együtt töltöttünk el.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése