Önsorsjobbítás

Szeretek jó példákat olvasni. Ahol emberek önzetlenül segítenek. Azt hiszem, ezen a közösségi oldalon is elég sok van. Akik adnak abból, amijük van: pénz, tárgyak, idő, odaforduló szeretet. De nem tudok úgy legörgetni a FB-n, hogy a kommentekben valahol valaki ne jegyezné: ilyen persze Magyarországon nincs, mert mi magyarok.... és itt jön az önpocskondiázás. A klasszikus, negatív sztereotipiák.
Jelentem: nyitott szemmel kell járni!
Az elmúlt években szédítő iramban elszaporodtak nálunk is a jócselekedetek.
Gyakrabban engedjük át a gyalogosokat a zebrán.
Türelmesebbek vagyunk a tökölődő gyalogosokkal, autósokkal, biciklisekkel.
Sokkal többen mosolyognak az utcán.
Az ottfelejtett árut/pénzt szinte mindig utánamhozzák.
A boltokban udvariasabb a kiszolgálás.
A tanárok nyitottabbak a változásra, újításra.
A családok keresik a problémáikra a megoldást.
Divat lett rendbe szedni a lakást, költségvetést, kapcsolatot, lelki életet.
Egyáltalán: szociálisan érzékenyebbek lettünk.
Nem, nem mondom, hogy mindenki, mindenhol. De most már azért feltűnően jobb a helyzet, mint pár évtizede. Látom.
Persze, őszintén megvallva az a helyzet, hogy egy kicsit keresem is.
Valahogy úgy, mint tengerparton a szép kavicsot, kagylót. Ha picit is nézem, megtalálom. De én döntöm el, hogy észreveszem, vagy inkább dühöngök a medúzák, hínárok, otthagyott szemetek miatt.
És igen: örömmel jelentem, hogy többször meglestem alkalmi szemétkidobókat, akik mások otthagyott szemetjét szó nélkül kísérték el a kukáig.
Szóval, borongás, ön- és népostorozás helyett emeljük fel a tekintetünket, és keressünk kincseket!
Kincs-gesztusokat, kincs-embereket.
Jó sok van belőle, mindenkinek jut!


(Miket írtam még?)