Üldögélek anyu mellett. Állítólag van itt is olyan biztonságos, mint a bunkerben. Vagy legalábbis majdnem.
Vasbetonból épül errefelé minden ház. Minden lakáshoz tartozik bunkerszoba. Minden társasházhoz légópince. Az itteniben ágy is van, meg csap, meg zuhanyzó, sőt, vécé is. Igaz, időtlen idők óta nem takarítja senki, emiatt bokáig érő a kosz. Nagy bajnak kéne lennie, hogy arra az ágyra csak rá is üljek. Nagy baj pedig nincs. Vagy nem érzékelhető.
Bár szólnak a szirénák, felsüvít a vijjogó hang.
Hallottam ilyet Pesten is. Apósomat vittem Zuglóba, hogy a tavalyi koszorútűz áldozatául esett réges-régi családi örökséget, a berakott tölgyfaasztalt megújulva, megszépülve átvegyük sok-sok magyar forint ellenében. Nem volt könnyű szakembert találni, mert ez viszonylag kis munka, ám pepecselős. Többfelé is elautókázott a testes asztal, míg ez a fiatal zuglói mester végre vállalta. Apósom szépen félreteszegette nyugdíjából a javítás árát, a mester pedig komótosan javítgatta. Mire összejött a pénz, elkészült az asztal is. Hát ezért furikáztunk aznap Zugló egyik zug-utcácskájába, ahol az emeletes és családi házak egészen fura logika szerinti számozását igyekeztünk megfejteni, és már majdnem sikerült is, amikor felordított valahol egy fejünk fölötti hangszóróból egy férfihang: figyelem, próba-riasztás következik - vagy valami hasonlót. Majdnem kiesett kezemből a kormány. Remegve beálltam egy közeli parkolóhelyre, az autóban ülve megvártam, míg a szirénák kisüvítették magukat. Borzasztó élmény volt. Pedig szép, koraőszi, ragyogó, de nem forró napsütéses délelőtt volt, igazi kirándulóidő, amikor a levelek már ezerszínűek.
De most itt vagyok az izraeli tenger mellett ebben a társasházban, és üldögélek anyu mellett a széken.
Ahányszor felvisít a sziréna, ideülünk.
Milyen jó, hogy most már nem egyszerre visít az egész város! Eddig csak négy részre osztották, és akkor kevésbé differenciáltak: ilyen alkalmakkor szinte folyamatosan ment a riasztás. Amióta kisebb körzetekre osztották a várost, csak a veszélyeztetett részeken ijedeznek.
Valahogy úgy van ez, hogy a túloldalról lőnek, az itteniről meg szétlövik a rakétákat. Általában mindet. Úgy röptében, még mielőtt becsapódna valahol. Amazok többnyire barkácsolt rakéták, amiknek a belseje rengeteg apróságot rejt, olyasmit, ami civil célpontok ellen tökéletes: csapágygolyók, szögek, ki tudja még, mik. Ezeket a csomagocskákat igyekeznek az itteniek megsemmisíteni, mielőtt célba érnének. A várost kisebb körzetekre osztották, és most már csak ott szirénáznak, ahová a becsapódás várható. A szétlőtt rakéták becsapódása.
Most rengeteg van belőlük. Egész nap halljuk a durranásokat. Mint egy távoli tűzijáték, vagy egy közeli vihar mennydörgése. De egész nap tart. Vagyis napokig. Éjjel is.
Ülök megint anyu mellett, kornyadozok, mert hajnal van, bár még minden koromsötét.
A durrogástól még aludnék, a távoli morajláshoz hozzászokik a fül, de a sziréna mindenkit kiver az ágyból.
Halljuk, ahogy a határvédelem katonai repülői jönnek-mennek. Hangjuk tiszteletet parancsoló és baljóslatú. A tévé egész nap a háborútól volt hangos. Latolgatták: szükség lesz-e az eszkalációra vagy sem.
Állítólag mindig így van. Odaát nekiállnak gyártani a fegyvereket (ó, szent háború! Ó, a béke fegyverei!), majd amikor elég összegyűlt, támadnak. Most úgy látszik, tényleg rengeteg lehet. Többszáz durranástól zeng és remeg a környék.
Ülök a fedezékben anyu mellett. Ma nincs tanítás 40 km-es körzetben. Nem nyitnak ki a boltok, irodák, hivatalok. Kérik a lakosságot, hogy ne mozduljanak otthonról, ha csak nem nagyon szükséges. Ha valaki mégis kint ténferegne, rendőrök zavarják haza. Autók sem járnak. A szemközti játszótér napok óta csöndes. Pedig gyerek az van, bőven. A lakásokat eleve akkorának tervezik, hogy nagycsaláddal (akár 6-8-10 gyerekkel) is el lehessen benne férni. Hatalmas nappalival. Hogy legyen tere az együttlétnek. Most aztán a szülők felköthetik a gatyát, hogy négy fal közt tartsák a mozgásigénytől szétcsattanó csimotákat. Ja, mert akinek kicsi gyereke van, ilyenkor kötelezően otthon marad. Ez jár neki.
Vasbetonból épül errefelé minden ház. Minden lakáshoz tartozik bunkerszoba. Minden társasházhoz légópince. Az itteniben ágy is van, meg csap, meg zuhanyzó, sőt, vécé is. Igaz, időtlen idők óta nem takarítja senki, emiatt bokáig érő a kosz. Nagy bajnak kéne lennie, hogy arra az ágyra csak rá is üljek. Nagy baj pedig nincs. Vagy nem érzékelhető.
Bár szólnak a szirénák, felsüvít a vijjogó hang.
Hallottam ilyet Pesten is. Apósomat vittem Zuglóba, hogy a tavalyi koszorútűz áldozatául esett réges-régi családi örökséget, a berakott tölgyfaasztalt megújulva, megszépülve átvegyük sok-sok magyar forint ellenében. Nem volt könnyű szakembert találni, mert ez viszonylag kis munka, ám pepecselős. Többfelé is elautókázott a testes asztal, míg ez a fiatal zuglói mester végre vállalta. Apósom szépen félreteszegette nyugdíjából a javítás árát, a mester pedig komótosan javítgatta. Mire összejött a pénz, elkészült az asztal is. Hát ezért furikáztunk aznap Zugló egyik zug-utcácskájába, ahol az emeletes és családi házak egészen fura logika szerinti számozását igyekeztünk megfejteni, és már majdnem sikerült is, amikor felordított valahol egy fejünk fölötti hangszóróból egy férfihang: figyelem, próba-riasztás következik - vagy valami hasonlót. Majdnem kiesett kezemből a kormány. Remegve beálltam egy közeli parkolóhelyre, az autóban ülve megvártam, míg a szirénák kisüvítették magukat. Borzasztó élmény volt. Pedig szép, koraőszi, ragyogó, de nem forró napsütéses délelőtt volt, igazi kirándulóidő, amikor a levelek már ezerszínűek.
De most itt vagyok az izraeli tenger mellett ebben a társasházban, és üldögélek anyu mellett a széken.
Ahányszor felvisít a sziréna, ideülünk.
Milyen jó, hogy most már nem egyszerre visít az egész város! Eddig csak négy részre osztották, és akkor kevésbé differenciáltak: ilyen alkalmakkor szinte folyamatosan ment a riasztás. Amióta kisebb körzetekre osztották a várost, csak a veszélyeztetett részeken ijedeznek.
Valahogy úgy van ez, hogy a túloldalról lőnek, az itteniről meg szétlövik a rakétákat. Általában mindet. Úgy röptében, még mielőtt becsapódna valahol. Amazok többnyire barkácsolt rakéták, amiknek a belseje rengeteg apróságot rejt, olyasmit, ami civil célpontok ellen tökéletes: csapágygolyók, szögek, ki tudja még, mik. Ezeket a csomagocskákat igyekeznek az itteniek megsemmisíteni, mielőtt célba érnének. A várost kisebb körzetekre osztották, és most már csak ott szirénáznak, ahová a becsapódás várható. A szétlőtt rakéták becsapódása.
Most rengeteg van belőlük. Egész nap halljuk a durranásokat. Mint egy távoli tűzijáték, vagy egy közeli vihar mennydörgése. De egész nap tart. Vagyis napokig. Éjjel is.
Ülök megint anyu mellett, kornyadozok, mert hajnal van, bár még minden koromsötét.
A durrogástól még aludnék, a távoli morajláshoz hozzászokik a fül, de a sziréna mindenkit kiver az ágyból.
Halljuk, ahogy a határvédelem katonai repülői jönnek-mennek. Hangjuk tiszteletet parancsoló és baljóslatú. A tévé egész nap a háborútól volt hangos. Latolgatták: szükség lesz-e az eszkalációra vagy sem.
Állítólag mindig így van. Odaát nekiállnak gyártani a fegyvereket (ó, szent háború! Ó, a béke fegyverei!), majd amikor elég összegyűlt, támadnak. Most úgy látszik, tényleg rengeteg lehet. Többszáz durranástól zeng és remeg a környék.
Ülök a fedezékben anyu mellett. Ma nincs tanítás 40 km-es körzetben. Nem nyitnak ki a boltok, irodák, hivatalok. Kérik a lakosságot, hogy ne mozduljanak otthonról, ha csak nem nagyon szükséges. Ha valaki mégis kint ténferegne, rendőrök zavarják haza. Autók sem járnak. A szemközti játszótér napok óta csöndes. Pedig gyerek az van, bőven. A lakásokat eleve akkorának tervezik, hogy nagycsaláddal (akár 6-8-10 gyerekkel) is el lehessen benne férni. Hatalmas nappalival. Hogy legyen tere az együttlétnek. Most aztán a szülők felköthetik a gatyát, hogy négy fal közt tartsák a mozgásigénytől szétcsattanó csimotákat. Ja, mert akinek kicsi gyereke van, ilyenkor kötelezően otthon marad. Ez jár neki.
(Idefele úton egy legalább négygyerekes apuka ült mögöttem. A legkisebb lehetett vagy nyolchónapos - végig a kezében volt, még a vécére is vitte magával. A legnagyobb egy nagyjából hatéves, cserfes kislány lehetett. Ivritül beszélgettek, de Szófia gond nélkül váltott angolra, és németül is tudott pár szót. Magyarul csak annyit: nem szabad. Apuka végtelen türelemmel, meglepően nyugodtan bánt velük. Időnként energikusan rugdosták az apró lábak az ülésemet - ilyenkor felébredtem. Egy ízben áthajolt egyikük hozzám, csacsogni próbált, aztán meggondolta magát. Kikászálódott, és az ülések között flangált fel-alá. Egy vadidegen idős férfi lábába kapaszkodott bizalmasan, egy vadidegen nővel elbeszélgetett. Szórakoztatta magát. Ezerszer jobb, mint egy agyonszabályozott, frusztrált gyerek. Üdítő volt. Egész úton nem hallottam gyereknyűglődést, pedig voltak jópáran. Talán tényleg igaz, hogy itt a férfiakat felkészítik az apaságra.)
Itt az emberek viszonylag könnyen kapcsolódnak. A nyelv is összeköt.
A múltkor, mikor anyuékkal a reptérre buszoztunk, meghallotta valaki, hogy magyarul beszélünk, erre rögtön telefonszámcsere, mikor hol szoktak találkozni, hívjatok nyugodtan.
Megpihenni jöttem. Nem akartam kimozdulni, látványosságokban gyönyörködni. Tessék. Ahogy óhajtottam. Nem mozdulunk. Nem mozdulhatunk.
Ülök anyu mellett a fedezékben, és nézem a hűtőt, ami az otthonihoz képest óriási, de az ismerősöknek ennél nagyobb van, kettő is, plusz egy fagyasztó, dugig tele. Akár egy hónapig ki lehet húzni belőle, ha a szükség úgy hozná.
Pedig nem mindig volt ez az áldatlan helyzet. Volt idő, amikor szabad átjárás volt Gázába, szabad kereskedelem. Az ottani földek ízletes terményeit szívesen vásárolták az itteniek. Szegény gázaiak! Állítólag már ők is tüntetnek, megelégelték. Amióta a terrorszervezetek odatelepültek, megváltozott az életük. Minden támadás alkalmával összeterelik a nőket, gyermekeket, élő pajzsként maguk előtt hajtják őket, mögülük lőnek. Nem tudom elképzelni, milyen lélekkel veszik őket rá. De akinek meghal a gyereke a támadásban, az magasabb összegű segélyre jogosult. Borzalom.
Ülök anyu mellett a fedezékben, és nézem a hűtőt, ami az otthonihoz képest óriási, de az ismerősöknek ennél nagyobb van, kettő is, plusz egy fagyasztó, dugig tele. Akár egy hónapig ki lehet húzni belőle, ha a szükség úgy hozná.
Pedig nem mindig volt ez az áldatlan helyzet. Volt idő, amikor szabad átjárás volt Gázába, szabad kereskedelem. Az ottani földek ízletes terményeit szívesen vásárolták az itteniek. Szegény gázaiak! Állítólag már ők is tüntetnek, megelégelték. Amióta a terrorszervezetek odatelepültek, megváltozott az életük. Minden támadás alkalmával összeterelik a nőket, gyermekeket, élő pajzsként maguk előtt hajtják őket, mögülük lőnek. Nem tudom elképzelni, milyen lélekkel veszik őket rá. De akinek meghal a gyereke a támadásban, az magasabb összegű segélyre jogosult. Borzalom.
Az ott állomásozó segélyszervezetek egyikét találat érte. Egészen addig tartott a felháborodás, amíg ki nem derült, hogy a helyiek találták el, véletlenül.
Ülök a fedezékben és hallgatom, hogy előszeretettel indítanak kórházakból, iskolákból, mecsetekből támadást, mert ezek védett helyek, ide nem lőhetnek vissza.
Úgy tűnik, Izraelnek elege lett, megpróbálja kilőni a fegyverraktárakat.
Mennyi lövöldözős, megsemmisítősdi játék van a neten! És mennyire nem bírom egyiket sem! Mi lehet ebben izgalmas? Hogy lehet ez jó? Értem én: én ezt nem fogom megérteni. Talán valahonnan mélyről jön, az ősidőkből ez a vonzódás a menekülésre és az üldözésre. Hát itt élesben megy. El kell találni azt a nyamvadt lövedéket, hogy ott essen le, ahol a legkisebb bajt csinál.
Sétálok anyuval a tengerparton. Tűzszünet van. Állítólag. Ezért ma már kinyitnak a boltok. Egy részük legalábbis. Meg a hivatalok is - részben. És nem szól a sziréna. De azért még hallani a durrogást. Esetleg az ég dörög? Nem, tenyérnyi felhő sincs sehol. Mindegy, most csak félóránként szól, nem percenként.
Ülök a fedezékben és hallgatom, hogy előszeretettel indítanak kórházakból, iskolákból, mecsetekből támadást, mert ezek védett helyek, ide nem lőhetnek vissza.
Úgy tűnik, Izraelnek elege lett, megpróbálja kilőni a fegyverraktárakat.
Mennyi lövöldözős, megsemmisítősdi játék van a neten! És mennyire nem bírom egyiket sem! Mi lehet ebben izgalmas? Hogy lehet ez jó? Értem én: én ezt nem fogom megérteni. Talán valahonnan mélyről jön, az ősidőkből ez a vonzódás a menekülésre és az üldözésre. Hát itt élesben megy. El kell találni azt a nyamvadt lövedéket, hogy ott essen le, ahol a legkisebb bajt csinál.
Sétálok anyuval a tengerparton. Tűzszünet van. Állítólag. Ezért ma már kinyitnak a boltok. Egy részük legalábbis. Meg a hivatalok is - részben. És nem szól a sziréna. De azért még hallani a durrogást. Esetleg az ég dörög? Nem, tenyérnyi felhő sincs sehol. Mindegy, most csak félóránként szól, nem percenként.
Hiába van 40 fok, a parton kevesen lézengenek. Egyelőre főleg az orosz családok merészkedtek ki. Iskola még nincs, de már nem muszáj állandó riadókészültségben várakozni. A gyerekek végre levezethetik energiáikat. Egy fiatal, szőkére festett hölgy sürgeti oroszul édesanyját: siessünk haza, mielőtt baj lesz! Míg amaz is lemossa lábáról a rétesliszt-finomságú tengerparti homokot, ő gyorsan előkapja az alapozót, korrigálja a kizárólag általa látható, leheletnyi hibákat. Egy hölgy ugyanis mindenütt hölgy. Pláne, ha orosz.
Ülünk anyuékkal a város legrégibb és legjobb falafelezőjében. Falafelt, gyroszt és salátákat eszünk. Rengeteget. Alattunk tengernyi szemét. Mentségünkre szóljon: már ez fogadott. Minden asztalnál sok gyerek. Zsivaj. A bejárat alig-embernyi nyílásán préseli át magát a bemenő embertömeg, akik rendelnek, meg a kijövők is, akik már a kiszolgálásra várakoznak. Egy tizennégyhónapos-forma csöppség épp itt gyakorolja a lépcsőzést. Türelmesen kerülgeti mindenki.
Ülünk anyuval a fitneszparkban. Meg persze edzünk. Nyikorognak, kattognak a fitneszgépek. A tenger fölött szikrázó kék ég. A város fölött baljóslatú viharfelhő. Ahogy belenézünk, látszik: az elmúlt napok háborújának területéhez ért el az égiháború. Átmossa az eső. Bár ez az eső nem olyan, mint nálunk. Nem megtisztulást hoz, hanem sarat.
Reggelre az autót is összekente - úgy tűnik, éjjelre csak ideért.
Ülünk a vonaton.
Ülünk anyuékkal a város legrégibb és legjobb falafelezőjében. Falafelt, gyroszt és salátákat eszünk. Rengeteget. Alattunk tengernyi szemét. Mentségünkre szóljon: már ez fogadott. Minden asztalnál sok gyerek. Zsivaj. A bejárat alig-embernyi nyílásán préseli át magát a bemenő embertömeg, akik rendelnek, meg a kijövők is, akik már a kiszolgálásra várakoznak. Egy tizennégyhónapos-forma csöppség épp itt gyakorolja a lépcsőzést. Türelmesen kerülgeti mindenki.
Ülünk anyuval a fitneszparkban. Meg persze edzünk. Nyikorognak, kattognak a fitneszgépek. A tenger fölött szikrázó kék ég. A város fölött baljóslatú viharfelhő. Ahogy belenézünk, látszik: az elmúlt napok háborújának területéhez ért el az égiháború. Átmossa az eső. Bár ez az eső nem olyan, mint nálunk. Nem megtisztulást hoz, hanem sarat.
Reggelre az autót is összekente - úgy tűnik, éjjelre csak ideért.
Ülünk a vonaton.
Hátá-háná-hábá-á... mondja be a férfihang. Csupa rövid á-val. A következő megálló...
Vasárnap reggel van már, indulok hazafele. Itt ez a hét első napja. A hétvégéről a hadseregbe visszafele áramló fiatalok kiteszik az utazóközönség nagyobbik felét. Tömve van a vonat. A katona-fiatalok mintegy felének vállán fegyver. Itt nincs mese: háború van, mindenkinek muszáj érteni a harchoz. A lányoknak is.
Kinézek a vonat ablakán. Nyolc-tíz daru áll egy-egy üres területen. Ott mindenütt lakóházak épülnek. Ezrével.
Hatalmas erőt és rettenthetetlenséget érzek ebben. Igent az életre, a családra, a sok gyerekre, a jövőre. És az élet védelmére.
A Vaskupola is ennek az életnek a külső keretét óvja a gyilkos támadástól. Elszántan. Eredményesen.
Nehémiás könyvében éreztem még ezt az erőt: a lerombolt várost, Jeruzsálemet építették újjá úgy, hogy miközben egyik kezükkel építettek, a másikban a fegyvert fogták. Hogy ez mibe került Nehémiásnak? Megmozgatta az összes kapcsolatát, felajánlotta vagyonát, beletette tudását, igazságérzetét és hitét. Ja és rászánta legszebb éveit.
Így, valahogy így kell biztonságban élni: a mieinket óvni a külső erőszaktól, a falakon belül pedig építkezni és az utódokat gyengéden nevelni.
(Miket írtam még?)
Vasárnap reggel van már, indulok hazafele. Itt ez a hét első napja. A hétvégéről a hadseregbe visszafele áramló fiatalok kiteszik az utazóközönség nagyobbik felét. Tömve van a vonat. A katona-fiatalok mintegy felének vállán fegyver. Itt nincs mese: háború van, mindenkinek muszáj érteni a harchoz. A lányoknak is.
Kinézek a vonat ablakán. Nyolc-tíz daru áll egy-egy üres területen. Ott mindenütt lakóházak épülnek. Ezrével.
Hatalmas erőt és rettenthetetlenséget érzek ebben. Igent az életre, a családra, a sok gyerekre, a jövőre. És az élet védelmére.
A Vaskupola is ennek az életnek a külső keretét óvja a gyilkos támadástól. Elszántan. Eredményesen.
Nehémiás könyvében éreztem még ezt az erőt: a lerombolt várost, Jeruzsálemet építették újjá úgy, hogy miközben egyik kezükkel építettek, a másikban a fegyvert fogták. Hogy ez mibe került Nehémiásnak? Megmozgatta az összes kapcsolatát, felajánlotta vagyonát, beletette tudását, igazságérzetét és hitét. Ja és rászánta legszebb éveit.
Így, valahogy így kell biztonságban élni: a mieinket óvni a külső erőszaktól, a falakon belül pedig építkezni és az utódokat gyengéden nevelni.
(Miket írtam még?)
Huhh,.ez nagyon félelmetes!
VálaszTörlés