Egyenetlenül kopog az udvar kövén a lötyögő fejű kalapács. Persze, hiszen a barackmagok ide-oda ugrálnak alatta. Az egyik könnyen megadja magát, szétforgácsolódik azonnal. A másik meg csak szökdös erre-arra, mint akit csiklandoznak. Nem is sikerül mindet szépen megtörnöm, hogy egészben maradjon. Nem baj.
Az előbb, csak úgy, kipróbáltam, hogy milyen ízű. Főiskolás koromban ugyanis egyik kollégista szobatársam hozott be egy üveg lekvárt, amiben magok fehérlettek. Először azt hittem, penészes. Aztán, mikor a lány kibontotta, és megkóstoltuk, döbbenten tapasztaltam, hogy milyen finom is a sok szép fehér kis mag benne. Meg is kérdeztem utána anyut, hogy miért nem így teszi el ő is. De persze költői volt a kérdés. Hiszen a barackmagot meg kell törni, és a puha belsejét forró vízbe dobva kell pucérra vetkőztetni. Anyu harminc kiló alatt neki sem állt lekvárt főzni, de volt az ötven is. Néha még több. Az a látvány, ahogy anyu a konyhában a hatalmas kondérban órákon át kavargatja a rotyogó lekvárt, az én fejemben ahhoz hasonlít, ahogy a hegymászók az utolsó fél kilométert másszák felfelé a függőleges sziklafalon. Életveszély. Utolsó erők leszívása. Aztán amikor már nagyobb lányként vettem részt ebben a műsorban, egyre inkább éreztem: ezt én így nem. Biztosan nem. Amikor pedig saját háztartásomban álltam neki először mégiscsak befőzni, akkor előtte alaposan kiolvastam az összes rendelkezésemre álló szakácskönyvet. Biztosan lehet máshogy is. És persze, hogy lehet. Az egyik szakácskönyv például kifejezetten helyteleníti a nagy adagokban történő befőzést házilagosan. Szerinte inkább a mindennapos ételekből kell hatalmas adagokat készíteni, és ezzel a főzés terhét egy napra sűríteni. Ám a befőzéshez 2-5 kilónál több gyümölcsöt nem javasol. Ezt is kipróbáltam.
Amikor pedig saját házunk lett - amely ugyan picike, de annál nagyobb az udvara -, hatalmas örömömre saját sárgabarackfánk is lett egyszeriben. Méghozzá különösen finom fajta. És például ennek a baracknak bármilyen finom is volt a húsa, a magja keserű volt. Azt gondoltam, majd kicsit szárítom a napon, hogy édesedjen. De bizony a mag nem a naptól édesedik.
Ez a mag viszont mennyei. Mint a mandula. Mint a kollégiumban kóstolt lekvárban.
Besötétedik, mire a magok törögetésével végzek. Közben azon gondolkozom, hogy milyen érdekes: ez a sziszifuszi munka most kifejezetten jólesik. Nem is érdekel, hogy ha az órabért is beleszámítanánk, milyen ára is van az így keletkező lekvárnak. Most nem érdekel. Valahogy visz a lendület. És az öröm, hogy újra olyan lekvárt ehetek.
Amióta elvitte a monília a finombarackú, vénséges vén fánkat, nem főztem be barackot. Csak őszit. Mert igazság szerint azért akkor megcsömörlöttem attól, hogy minden évben ötven-nyolcvan-száz baracklekvárt főzzek be. A ribizli, körte, meggy, cseresznye még ezen felül.
De minek ez a sok lekvár, befőtt? Mit töröm magamat, amikor a boltokban minden kapható? Persze, egyrészt a hagyomány miatt. Másrészt azért, mert tényleg más az íze. Harmadrészt pedig azért, mert erről tudom, hogy diabetikus.
De most még egy extra plusz: a szomszédasszonyomtól kaptam. Venni szerettem volna, fizetni érte, de nem fogadtak el semmit. Szeretettel adták, szeretettel együk, váljék egészségünkre!
Micsoda áldás a jó szomszéd!
Aztán meg eszembe jut Karinty Ferenc Baracklekvár című novellája. A jólelkű házvezetőnővel izgalmas titokként befőzött, furfangosan kerített barackról. És egyszerre fog el a gyermekek várakozásteljes boldogsága és a kiégett felnőttek reménytelen letargiája.
Talán jobb, ha nem lövöm le a poént. Hátha valaki nem ismeri.
(Innen letölthető, összesen 14 oldal, pdf. Szívfájdító-szép. Karinthy Ferenc Lágymányosi éjszakák alatt.)
....
Hm.
Ezt még tavaly írtam.
És ezt a sok lekvárt azóta nagyjából meg is ettük.
Elhatároztam: az idén juszt se főzök be!
Az építkezés, a régi lakás felújítása épp elég testi-lelki gyötrelem volt. Van.
Egész jól tartom ám magam az elhatározásomhoz. Nem is főzök be semmit!
Szinte.
Eddig éppen csak úgy vagy tíz kiló ribizlit. Ja meg tizenöt meggyet. De az meg sem látszik. És hamar elfogy. Tehát olyan, mintha nem is lenne. Ugye?
De sárgabarackot nem főzök!
Kivéve...
...ha mégis.
(Miket írtam még?)
Az előbb, csak úgy, kipróbáltam, hogy milyen ízű. Főiskolás koromban ugyanis egyik kollégista szobatársam hozott be egy üveg lekvárt, amiben magok fehérlettek. Először azt hittem, penészes. Aztán, mikor a lány kibontotta, és megkóstoltuk, döbbenten tapasztaltam, hogy milyen finom is a sok szép fehér kis mag benne. Meg is kérdeztem utána anyut, hogy miért nem így teszi el ő is. De persze költői volt a kérdés. Hiszen a barackmagot meg kell törni, és a puha belsejét forró vízbe dobva kell pucérra vetkőztetni. Anyu harminc kiló alatt neki sem állt lekvárt főzni, de volt az ötven is. Néha még több. Az a látvány, ahogy anyu a konyhában a hatalmas kondérban órákon át kavargatja a rotyogó lekvárt, az én fejemben ahhoz hasonlít, ahogy a hegymászók az utolsó fél kilométert másszák felfelé a függőleges sziklafalon. Életveszély. Utolsó erők leszívása. Aztán amikor már nagyobb lányként vettem részt ebben a műsorban, egyre inkább éreztem: ezt én így nem. Biztosan nem. Amikor pedig saját háztartásomban álltam neki először mégiscsak befőzni, akkor előtte alaposan kiolvastam az összes rendelkezésemre álló szakácskönyvet. Biztosan lehet máshogy is. És persze, hogy lehet. Az egyik szakácskönyv például kifejezetten helyteleníti a nagy adagokban történő befőzést házilagosan. Szerinte inkább a mindennapos ételekből kell hatalmas adagokat készíteni, és ezzel a főzés terhét egy napra sűríteni. Ám a befőzéshez 2-5 kilónál több gyümölcsöt nem javasol. Ezt is kipróbáltam.
Amikor pedig saját házunk lett - amely ugyan picike, de annál nagyobb az udvara -, hatalmas örömömre saját sárgabarackfánk is lett egyszeriben. Méghozzá különösen finom fajta. És például ennek a baracknak bármilyen finom is volt a húsa, a magja keserű volt. Azt gondoltam, majd kicsit szárítom a napon, hogy édesedjen. De bizony a mag nem a naptól édesedik.
Ez a mag viszont mennyei. Mint a mandula. Mint a kollégiumban kóstolt lekvárban.
Besötétedik, mire a magok törögetésével végzek. Közben azon gondolkozom, hogy milyen érdekes: ez a sziszifuszi munka most kifejezetten jólesik. Nem is érdekel, hogy ha az órabért is beleszámítanánk, milyen ára is van az így keletkező lekvárnak. Most nem érdekel. Valahogy visz a lendület. És az öröm, hogy újra olyan lekvárt ehetek.
Amióta elvitte a monília a finombarackú, vénséges vén fánkat, nem főztem be barackot. Csak őszit. Mert igazság szerint azért akkor megcsömörlöttem attól, hogy minden évben ötven-nyolcvan-száz baracklekvárt főzzek be. A ribizli, körte, meggy, cseresznye még ezen felül.
De minek ez a sok lekvár, befőtt? Mit töröm magamat, amikor a boltokban minden kapható? Persze, egyrészt a hagyomány miatt. Másrészt azért, mert tényleg más az íze. Harmadrészt pedig azért, mert erről tudom, hogy diabetikus.
De most még egy extra plusz: a szomszédasszonyomtól kaptam. Venni szerettem volna, fizetni érte, de nem fogadtak el semmit. Szeretettel adták, szeretettel együk, váljék egészségünkre!
Micsoda áldás a jó szomszéd!
Aztán meg eszembe jut Karinty Ferenc Baracklekvár című novellája. A jólelkű házvezetőnővel izgalmas titokként befőzött, furfangosan kerített barackról. És egyszerre fog el a gyermekek várakozásteljes boldogsága és a kiégett felnőttek reménytelen letargiája.
Talán jobb, ha nem lövöm le a poént. Hátha valaki nem ismeri.
(Innen letölthető, összesen 14 oldal, pdf. Szívfájdító-szép. Karinthy Ferenc Lágymányosi éjszakák alatt.)
....
Hm.
Ezt még tavaly írtam.
És ezt a sok lekvárt azóta nagyjából meg is ettük.
Elhatároztam: az idén juszt se főzök be!
Az építkezés, a régi lakás felújítása épp elég testi-lelki gyötrelem volt. Van.
Egész jól tartom ám magam az elhatározásomhoz. Nem is főzök be semmit!
Szinte.
Eddig éppen csak úgy vagy tíz kiló ribizlit. Ja meg tizenöt meggyet. De az meg sem látszik. És hamar elfogy. Tehát olyan, mintha nem is lenne. Ugye?
De sárgabarackot nem főzök!
Kivéve...
...ha mégis.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése