Boldogan éltek, amíg meg nem haltak...
Mosolyogtató elszántsággal olvastam a Meséket. Gyerekkorom hány unalmas tanóráját, utazását tudta tartalommal megtölteni ez a kíváncsiság: vajon mi van a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" előtt?
Aztán felnőve megjelent a kérdés: no és mi van Utána?
Azt igen hamar beláttam: hogy a boldogságig eljussak, semmilyen helyzet nem ment fel a küzdelem alól. Legyek bár szegény, gazdag, gyenge vagy erős. A gyötrelmes keresés az élet szériatartozéka. Végzetszerűen. Kikerülhetetlenül.
Mint ahogy az is kiderült: a legjobban felszerelt, felfegyverzett és kistafírozott mesehősök sem elegek arra, hogy elérjék a célt. Vagy azért, mert ténylegesen lehetetlen (hiszen az üveghegy megmászhatatlan, az óriás százszor erősebb, a boszorkány varázsereje megtörhetetlen), vagy pedig azért, mert hősünk útközben elvesztette mindenét.
Emlékszem, egy szívemnek igen kedves férfiú dörgedezte egyszer nekem, hogy azért nem jut semmire, aki a meséken edzi a lelkét, mert megtanulja, hogy csak a csodára várjon, ő maga úgyis szerencsétlen, és úgysem boldogulhat. Márpedig az életben csak az boldogul, aki csak magára támaszkodik. Keményen kell küzdeni, nem pedig tátott szájjal lesni-várni a csodát. Hát ezért nem jutok előbbre, mert az üzleti élet farkastörvényeinek tanulmányozása helyett mesékkel táplálom magamat.
Tessék? Mesék és bamba csodavárás? Megütközve hallgattam, kutatva fejemben a tehetetlen mesehős után. De még Jemeljuska, az orosz mesehős, aki valóban, egész nap csak a kemencesutban heverészett, és egyetlen egyszer kifogta a csukát, kinek parancsára a cár leánya is engedelmeskedett - szóval még ő is tett valamicskét: voltak vágyai, kívánságai - és legalább egyszer halászott. Bár... azért ő nem járt túl jól. Ahogy az aranyhalas halászné is hiába kapart-veszekedett-követelődzött, mindent elveszített.
Ám az én kedvenc meséim hősei mindent megtettek, amire csak képesek voltak. És valóban: mivel mindent megtettek, melléjük szegődött a Csoda. Egy kis állat, egy bölcs öreg, vagy más alakjában. Mert segíteni csak annak lehet, aki törekszik valamire. Akinek célja van.
És akárhogy is, ha kicsit mögé nézünk, minden sikeres ember mögött is ott áll valaki. A sors segítő ujja, az Isten keze... Bárminek nevezzük is: a Segítség, a Támasz. Aki nélkül egyszerűen nem megy.
Boldogan éltek, amíg meg nem haltak...
Vége a mesének, megkönnyebbülök. Annyi harc, kudarc, küzdelem és veszteség után mégiscsak elnyerte a mesehős a vágyott boldogságot. Van remény. Csak nem szabad feladni: a cél előre van, ki kell tartani, bármi is ér.
(Miket írtam még?)
Mosolyogtató elszántsággal olvastam a Meséket. Gyerekkorom hány unalmas tanóráját, utazását tudta tartalommal megtölteni ez a kíváncsiság: vajon mi van a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" előtt?
Aztán felnőve megjelent a kérdés: no és mi van Utána?
Azt igen hamar beláttam: hogy a boldogságig eljussak, semmilyen helyzet nem ment fel a küzdelem alól. Legyek bár szegény, gazdag, gyenge vagy erős. A gyötrelmes keresés az élet szériatartozéka. Végzetszerűen. Kikerülhetetlenül.
Mint ahogy az is kiderült: a legjobban felszerelt, felfegyverzett és kistafírozott mesehősök sem elegek arra, hogy elérjék a célt. Vagy azért, mert ténylegesen lehetetlen (hiszen az üveghegy megmászhatatlan, az óriás százszor erősebb, a boszorkány varázsereje megtörhetetlen), vagy pedig azért, mert hősünk útközben elvesztette mindenét.
Emlékszem, egy szívemnek igen kedves férfiú dörgedezte egyszer nekem, hogy azért nem jut semmire, aki a meséken edzi a lelkét, mert megtanulja, hogy csak a csodára várjon, ő maga úgyis szerencsétlen, és úgysem boldogulhat. Márpedig az életben csak az boldogul, aki csak magára támaszkodik. Keményen kell küzdeni, nem pedig tátott szájjal lesni-várni a csodát. Hát ezért nem jutok előbbre, mert az üzleti élet farkastörvényeinek tanulmányozása helyett mesékkel táplálom magamat.
Tessék? Mesék és bamba csodavárás? Megütközve hallgattam, kutatva fejemben a tehetetlen mesehős után. De még Jemeljuska, az orosz mesehős, aki valóban, egész nap csak a kemencesutban heverészett, és egyetlen egyszer kifogta a csukát, kinek parancsára a cár leánya is engedelmeskedett - szóval még ő is tett valamicskét: voltak vágyai, kívánságai - és legalább egyszer halászott. Bár... azért ő nem járt túl jól. Ahogy az aranyhalas halászné is hiába kapart-veszekedett-követelődzött, mindent elveszített.
Ám az én kedvenc meséim hősei mindent megtettek, amire csak képesek voltak. És valóban: mivel mindent megtettek, melléjük szegődött a Csoda. Egy kis állat, egy bölcs öreg, vagy más alakjában. Mert segíteni csak annak lehet, aki törekszik valamire. Akinek célja van.
És akárhogy is, ha kicsit mögé nézünk, minden sikeres ember mögött is ott áll valaki. A sors segítő ujja, az Isten keze... Bárminek nevezzük is: a Segítség, a Támasz. Aki nélkül egyszerűen nem megy.
Boldogan éltek, amíg meg nem haltak...
Vége a mesének, megkönnyebbülök. Annyi harc, kudarc, küzdelem és veszteség után mégiscsak elnyerte a mesehős a vágyott boldogságot. Van remény. Csak nem szabad feladni: a cél előre van, ki kell tartani, bármi is ér.
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése