Amikor a gyerekeim kisebbek voltak, sokkal nagyobb kín volt a befőzés. Hiszen akkor nem segítséget jelentettek ebben a munkafolyamatban, ahogy most, hanem inkább az volt a fontos, hogy akkor álljak neki, amikor már mind alszik. Mert a lekvár forró, balesetveszélyes holmi. És azon felül elég nagy odafigyelést kíván.
Persze, anyu százkilós befőzéseit nem fogom überelni, de azért így is minden évben szép mennyiséget tettem el. Fontos is volt, hiszen egy üveg diabetikus lekvár előállítása lényegesen olcsóbb, mintha megvenném készen.
Természetesen igyekeztem az előkészületeket valamelyest délutánra időzíteni, de persze ez nem mindig sikerült. Legrémesebb élményem, amikor este nyolc után kaptam egy kiskádnyi meggyet. És mondhatom, nem az volt a legrémesebb, hogy kukacos volt. Azt már fel sem vettem. Hanem a mennyiség...! Aki pucolt már egyedül húsz kiló meggyet, soknapi nemalvás után, az tudja csak igazán átérezni. De legalább mire pirkadt, minden lekvár a szárazdunsztban volt.
Ilyenkor a fáradtságtól dülöngélve jártam másnap, a szokásosnál is türelmetlenebben, ingerlékenyen, és azon gondolkodtam, hogy azért ugye, megérte?
Befőzési lendületem időnként alábbhagy. Ha négyszáz kiló körte vár rám, akkor egy idő után nem őszinte a lelkesedésem, bár a cukor nélkül eltett, mégis mézédes körtét én is szeretem télen bontogatni, elnyalakodni. Pedig nem is vagyok cukorbeteg.
De van, amikor egészen már típusú befőzést kell abszolválnom. Amiért ez az egész blog indult: az élményeimet.
Időnként olyan sok élmény ér, hogy azt sem tudom, honnan kezdjem a pucolását, előkészítését. Ilyenkor gyorsan bedobom a gondolat-aszalóba, és reménykedek, hogy bár a friss nedvek ugyan elpárolognak belőle, az élvezeti értéke később is megmarad.
Ma olyan élmény ért, hogy muszáj gyorsan, minden nedvével együtt tartósítanom.
Van egy titkos szerelemgyerekem. Az apját nem tudom, de több anyja is van. ;-p Úgy hívják: Zöldalma kórus. Egy amatőr, műkedvelő társaság. Azért mondom, hogy szerelemgyerek, mert meglepetésként érkezett az életembe jó három évvel ezelőtt. Ők maguk kívántak így együtt kórussá avanzsálni, kevesellve az évi egy hétnyi éneklési lehetőséget, amit a gyerek-kórustábor melléktermékeként kaphattak meg. Magáért az éneklésért, a rendszeres, lelket megmelegítő, bút feledtető, örömet okozó és fokozó hatásért.
És mellesleg kialakult egy közösség belőlük. Törvényszerű, persze. Persze. De micsoda közösség! Mert persze, hogy az éneklés összeköt, barátságok szövődnek, érdekszövetségek jönnek létre. De az, hogy a szeretet a közösség egyik lényeges alkotóeleme legyen, már nem kötelező. Vagy mégis? Vagy esetleg éppen ez az, ami igazán összetart?
Most nyári szünet van. Nincs próba.
Este kinéztem az ablakon, mert csődület támadt a házunk előtt. Ők voltak. Vadonatúj, általam soha nem tanított köszöntővel érkeztek, hogy a közelgő születésnapomra emlékeztessenek. Meg kell mondjam, ez a nemkerek születésnap valahogy félelmetesebb számomra, mit az eddigiek és az elkövetkezők. Ez a matrónakor kezdete. Vagy legalábbis így gondoltam eddig. Ők meg ennek tudatában érkeztek, hogy felvidítsanak, aggodalmat oszlassanak. Hoztak éneket, virágot, finomságot, saját készítésű, gyönyörű ajándékot, és sok-sok gyereket. (Így legalább a gyerekeimnek is lett rögtön társasága.) És csak énekeltünk, mindenkinek, aki ünnepelni fog mostanában.
Mennyi szeretet, kedvesség, figyelmesség! Hála van a szívemben.
Mindig is vágytam egy meglepetés-bulira. Megkaptam.
Ez volt a friss gyümölcs. Most jön az "aszalvány"!
Az idén másodjára rendezte meg az Operaház a Dalárnapot, ami az amatőr kórusok számára szervezett ünnepség, fellépési, megmutatkozási lehetőséggel. Én nem szeretem ezt a szót. A Dalárda valamiért nagyon negatív előjellel égett belém, mint egy csapat, összevissza gajdoló emberből összeverődött alkalmi banda. Ettől függetlenül izgalommal néztünk a Dalárnap elébe. Már tavaly is jelentkeztünk, el is fogadták a jelentkezésünket, komoly műsorral is készültünk. Mégsem léptünk fel. És ennek több oka van. Annyian jelentkeztek, hogy végül nem fért be mindenki egy napra, így aztán a végén pestieket áttették egy nappal hamarább. Viszont nekem akkor volt életem első sajátszervezésű dalestje, szívemcsücske témából. Nem tudtam már áttenni. Egyszerre meg csak egy helyen tudok lenni. Sebaj, gondoltuk, majd megpróbáljuk mégiscsak vasárnap! De akkorra már nem tudtuk a kórust összehozni. Sokat, nagyon sokat dilemmáztam: hívjak-e külsős kisegítőt. Máig nem vagyok benne biztos, hogy jó döntés volt nem hívni. Mi viszont így nem énekelhettünk. Ám mégis lehetőséget kaptunk arra, hogy a meghiúsult fellépéstől függetlenül elmehessünk az ajándék Parasztbecsület-előadásra. Ott ugye nem baj, ha nincs ki a teljes énekkar, hiszen a nézőtéren többszázan énekeltük a Húsvéti kórust az Operaház énekkarával együtt. Mindenki. Szokatlan, szép élmény volt. A közös éneklés. De emlékszem arra a szomorú csalódottságra, amit a csapatunk akkor, ott érzett. Hogy mindenki, rajtunk kívül mindenki volt már a másik oldalon...
Már akkor megfogadtam, hogy az idén mindenképpen megpróbáljuk újra. És szerencsénk volt. Bekerültünk most is. Annyira, hogy első fellépő kórusként velünk kezdődött a koncert.
Érezhető izgalommal, ám tapintható boldogsággal, örömmel álltunk a dobogóra.
Élmény volt, mindenkinek.
Ajándékba idén a Nabuccot kaptuk. Most azonban nem ülhettem az enyéim között, mert munkaköri feladatként a színpadról énekeltem a Szabadság-kórust. Csodálatos élmény volt, különleges, hogy miközben a kollégákkal együtt énekelünk, az egész nézőtér velünk zúgja-zümmögi ezt a népszerű kórusrészletet. És bár sajnáltam, hogy a "gyermekeimtől" távol vagyok, legalább annyira élveztem, hogy közben ezeken a szent deszkákon állhatok.
A boldogság leírhatatlan. De azért sejtethető. A Nabucco végén a primadonna hatalmas, röpülő virágcsokrot kapott. Meg repülő bonbont.
Én pedig édesanyámat kísértem ki az autójukhoz.
A következő kóruspróbáról elkéstem. Szégyenszemre megfeledkeztem róla. Amikor mégis megérkeztem, a teremben nem volt senki. Mert az emeletről énekelve vártak. A Szabadságkórus hangjaival. Hogy miért onnan? Mert föntről szebben repülnek a virágok... Nem tudom, primadonnaként mit érezhet az ember, de most azt gondolom, sejtem. Csokrok, magányos virágszálak szálltak, mint egy hóesés. Sőt, még egy doboz bonbon is megtanult repülni. Zuborogva fortyogott a boldogság és a szeretet. Sírás, nevetés, öröm. És még két üveg boldogság-befőttet is kaptam.
Azt a fényt, melegséget, azt a könnyes örömet, felfokozott boldogságot szeretném megőrizni, szívemben fényesítgetni. Amíg csak lehet.
Vajon meddig eltartható?
(Miket írtam még?)
Persze, anyu százkilós befőzéseit nem fogom überelni, de azért így is minden évben szép mennyiséget tettem el. Fontos is volt, hiszen egy üveg diabetikus lekvár előállítása lényegesen olcsóbb, mintha megvenném készen.
Természetesen igyekeztem az előkészületeket valamelyest délutánra időzíteni, de persze ez nem mindig sikerült. Legrémesebb élményem, amikor este nyolc után kaptam egy kiskádnyi meggyet. És mondhatom, nem az volt a legrémesebb, hogy kukacos volt. Azt már fel sem vettem. Hanem a mennyiség...! Aki pucolt már egyedül húsz kiló meggyet, soknapi nemalvás után, az tudja csak igazán átérezni. De legalább mire pirkadt, minden lekvár a szárazdunsztban volt.
Ilyenkor a fáradtságtól dülöngélve jártam másnap, a szokásosnál is türelmetlenebben, ingerlékenyen, és azon gondolkodtam, hogy azért ugye, megérte?
Befőzési lendületem időnként alábbhagy. Ha négyszáz kiló körte vár rám, akkor egy idő után nem őszinte a lelkesedésem, bár a cukor nélkül eltett, mégis mézédes körtét én is szeretem télen bontogatni, elnyalakodni. Pedig nem is vagyok cukorbeteg.
De van, amikor egészen már típusú befőzést kell abszolválnom. Amiért ez az egész blog indult: az élményeimet.
Időnként olyan sok élmény ér, hogy azt sem tudom, honnan kezdjem a pucolását, előkészítését. Ilyenkor gyorsan bedobom a gondolat-aszalóba, és reménykedek, hogy bár a friss nedvek ugyan elpárolognak belőle, az élvezeti értéke később is megmarad.
Ma olyan élmény ért, hogy muszáj gyorsan, minden nedvével együtt tartósítanom.
Van egy titkos szerelemgyerekem. Az apját nem tudom, de több anyja is van. ;-p Úgy hívják: Zöldalma kórus. Egy amatőr, műkedvelő társaság. Azért mondom, hogy szerelemgyerek, mert meglepetésként érkezett az életembe jó három évvel ezelőtt. Ők maguk kívántak így együtt kórussá avanzsálni, kevesellve az évi egy hétnyi éneklési lehetőséget, amit a gyerek-kórustábor melléktermékeként kaphattak meg. Magáért az éneklésért, a rendszeres, lelket megmelegítő, bút feledtető, örömet okozó és fokozó hatásért.
És mellesleg kialakult egy közösség belőlük. Törvényszerű, persze. Persze. De micsoda közösség! Mert persze, hogy az éneklés összeköt, barátságok szövődnek, érdekszövetségek jönnek létre. De az, hogy a szeretet a közösség egyik lényeges alkotóeleme legyen, már nem kötelező. Vagy mégis? Vagy esetleg éppen ez az, ami igazán összetart?
Most nyári szünet van. Nincs próba.
Este kinéztem az ablakon, mert csődület támadt a házunk előtt. Ők voltak. Vadonatúj, általam soha nem tanított köszöntővel érkeztek, hogy a közelgő születésnapomra emlékeztessenek. Meg kell mondjam, ez a nemkerek születésnap valahogy félelmetesebb számomra, mit az eddigiek és az elkövetkezők. Ez a matrónakor kezdete. Vagy legalábbis így gondoltam eddig. Ők meg ennek tudatában érkeztek, hogy felvidítsanak, aggodalmat oszlassanak. Hoztak éneket, virágot, finomságot, saját készítésű, gyönyörű ajándékot, és sok-sok gyereket. (Így legalább a gyerekeimnek is lett rögtön társasága.) És csak énekeltünk, mindenkinek, aki ünnepelni fog mostanában.
Mennyi szeretet, kedvesség, figyelmesség! Hála van a szívemben.
Mindig is vágytam egy meglepetés-bulira. Megkaptam.
Ez volt a friss gyümölcs. Most jön az "aszalvány"!
Az idén másodjára rendezte meg az Operaház a Dalárnapot, ami az amatőr kórusok számára szervezett ünnepség, fellépési, megmutatkozási lehetőséggel. Én nem szeretem ezt a szót. A Dalárda valamiért nagyon negatív előjellel égett belém, mint egy csapat, összevissza gajdoló emberből összeverődött alkalmi banda. Ettől függetlenül izgalommal néztünk a Dalárnap elébe. Már tavaly is jelentkeztünk, el is fogadták a jelentkezésünket, komoly műsorral is készültünk. Mégsem léptünk fel. És ennek több oka van. Annyian jelentkeztek, hogy végül nem fért be mindenki egy napra, így aztán a végén pestieket áttették egy nappal hamarább. Viszont nekem akkor volt életem első sajátszervezésű dalestje, szívemcsücske témából. Nem tudtam már áttenni. Egyszerre meg csak egy helyen tudok lenni. Sebaj, gondoltuk, majd megpróbáljuk mégiscsak vasárnap! De akkorra már nem tudtuk a kórust összehozni. Sokat, nagyon sokat dilemmáztam: hívjak-e külsős kisegítőt. Máig nem vagyok benne biztos, hogy jó döntés volt nem hívni. Mi viszont így nem énekelhettünk. Ám mégis lehetőséget kaptunk arra, hogy a meghiúsult fellépéstől függetlenül elmehessünk az ajándék Parasztbecsület-előadásra. Ott ugye nem baj, ha nincs ki a teljes énekkar, hiszen a nézőtéren többszázan énekeltük a Húsvéti kórust az Operaház énekkarával együtt. Mindenki. Szokatlan, szép élmény volt. A közös éneklés. De emlékszem arra a szomorú csalódottságra, amit a csapatunk akkor, ott érzett. Hogy mindenki, rajtunk kívül mindenki volt már a másik oldalon...
Már akkor megfogadtam, hogy az idén mindenképpen megpróbáljuk újra. És szerencsénk volt. Bekerültünk most is. Annyira, hogy első fellépő kórusként velünk kezdődött a koncert.
Érezhető izgalommal, ám tapintható boldogsággal, örömmel álltunk a dobogóra.
Élmény volt, mindenkinek.
Ajándékba idén a Nabuccot kaptuk. Most azonban nem ülhettem az enyéim között, mert munkaköri feladatként a színpadról énekeltem a Szabadság-kórust. Csodálatos élmény volt, különleges, hogy miközben a kollégákkal együtt énekelünk, az egész nézőtér velünk zúgja-zümmögi ezt a népszerű kórusrészletet. És bár sajnáltam, hogy a "gyermekeimtől" távol vagyok, legalább annyira élveztem, hogy közben ezeken a szent deszkákon állhatok.
A boldogság leírhatatlan. De azért sejtethető. A Nabucco végén a primadonna hatalmas, röpülő virágcsokrot kapott. Meg repülő bonbont.
Én pedig édesanyámat kísértem ki az autójukhoz.
A következő kóruspróbáról elkéstem. Szégyenszemre megfeledkeztem róla. Amikor mégis megérkeztem, a teremben nem volt senki. Mert az emeletről énekelve vártak. A Szabadságkórus hangjaival. Hogy miért onnan? Mert föntről szebben repülnek a virágok... Nem tudom, primadonnaként mit érezhet az ember, de most azt gondolom, sejtem. Csokrok, magányos virágszálak szálltak, mint egy hóesés. Sőt, még egy doboz bonbon is megtanult repülni. Zuborogva fortyogott a boldogság és a szeretet. Sírás, nevetés, öröm. És még két üveg boldogság-befőttet is kaptam.
Azt a fényt, melegséget, azt a könnyes örömet, felfokozott boldogságot szeretném megőrizni, szívemben fényesítgetni. Amíg csak lehet.
Vajon meddig eltartható?
(Miket írtam még?)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése