Hálás szívvel állok a HÉV ajtajában - mármint belül. Nem értem, hogy miért, de többnyire pont akkor jön, amikor bevitorlázom a bringámmal a megállóba. Ilyenkor fogadást kötök magammal, hogy elérem-e. (Többnyire megnyerem ezt a fogadást.) Villámgyorsan csattan a lánc a bringán, és uzsgyé! a HÉV-re. A vonat vezetője ilyenkor többnyire kedves és elnéző arccal konstatálja erőfeszítéseimet, pedig nem is tudhatja, hogy felmentett voltam tornából, papírom van róla, hogy nem tudok futni. Azért megpróbálom. Ma is. Igaz, közben fél szemmel azt lestem: mikor száll fel az utolsó, előírásosan a megállóban várakozó utas, mert ki tudja, nem is engem vár, csak azt, hogy végre becsukhassa az utolsó felszálló után is az ajtót. És tényleg, ma a másodperc tört része választott el attól, hogy előbb szálljak fel. Mondom, hálás szívvel álldogálok az ajtóban, a meghatottságtól a szokásosnál is engedékenyebben várva, míg az orrom előtt álló tanító néni picit beljebb lépjen és így a táskám is b...