Élmény-befőzés

Tri - három, tónusz - hang. Három hang.  Mármint három egészhang, azaz nagy szekund. Egy kvárt, amiben nincs kis szekund. Egy kvint, amiben kettő is van. Vagy ha úgy tetszik: hat kis szekund. A középkorban nem véletlenül használták ritkán. "Diabolus in musica". Ördög a zenében. Vagy...? Diabolus eredetileg: szétdobáló. Az ördög is attól szétdobáló, hogy nem tűri a rendet. A tritónusz tulajdonképpen önmagát dobja szét. Nem nyughat. Nem nyugtat. Azonnal feloldást kíván. Kifelé vagy befelé, tulajdonképpen édes mindegy. Ráadásul nemcsak a fület bántja - énekelni, emberhangon intonálni is kellemetlen. Nehéz. Hát ezért sem használja például a gregorián zene. Bezzeg használja Puccini, jól teleszórta vele a Turandot kottáját. És milyen kellemetlen fekvésekben!  Amúgy előszeretettel használ pentaton hangsort - a kínai zene egzotikumaként. Hanem amikor feszültséget akar, biztosan a kezébe akad ez a fránya tritónusz! Az az érzésem, hogy mire megtanulom a darabot, nem lesz olyan hangmaga...

Az élményre emlékszem, nem a konkrét helyzetre. A döbbenetre, mikor anyu a legnagyobb könnyedséggel a hangjában beszélt róla. Talán valahogy úgy, hogy Margit néni meghozta az aranyesőt. Ijedten fordultam az ablak felé, arra számítva, hogy a megszokott vízcseppek helyett netán valami különös természeti tüneményt látok, amit Margit néni boszorkányosan előidézett. Még nem voltam iskolás, óvodás is alig. De odakint nyoma sem volt semmi ilyesminek, a borús égbolt a szokásos módon szitált csak. Persze, ismét meggyőződhettem arról, hogy vannak szavak, melyek mást is jelentenek. Talán egyik első élményem volt, aminek alkalmával rádöbbentem a magyar nyelv többféle rétegére, a szavak átvitt értelmezésének magától értetődőségére. Mert anyu természetesen megmutatta a virágot. Emlékszem, hogy nem éreztem úgy, hogy akár egy kicsit is hasonlítana az aranyhoz. Csak sok évvel később, abban a bizonyos súrlófényben láttam meg benne az arany csillanását. Aztán megtudtam, hogy aranyeső lehet a többszörös v...

Energikus léptekkel ugrottam fel a kettes villamosra. Nagyon tele volt már a hátulja, ahová kerültem. Világos cipőm védelmében leléptem a lépcsőre - ott tényleg nincs hely, hogy rátaposson bárki. Alig helyeztem el magamat, az alhasamba éles görcs nyilallt. Nono. Ilyen már régen nem volt, emlékeim szerint talán a vakbélgyulladásomkor, jó harminc éve. Mivel az első figyelmeztető görcsöt követte a másik, annak szünetében határozott léptekkel előretörtettem a villamosban, mert ott szellősebbnek tűnt a terep. Sőt, még szabad ülés is volt. Hm. Hascsikarás. Vagy még a görcs? Vigadó tér - leszállok. Egyre rosszabb. Keresnem kell egy mosdót, mert valamelyik végemen valami ki fog jönni. De hogy melyiken, azt nem tudtam eldönteni. Egyre bizonytalanabb léptekkel léptem még párat - és éreztem: el fogok ájulni. Ez már a komoly rész. Nem érek rá mosdót keresni, elhagy az erőm. Ez az, amikor a látómező széléről viharos gyorsasággal bekúszik a sötétszürke felhő, megjelennek a csillagok és elhalkul az u...