Egyformába öltözött fiúk jöttek szembe, ahogy a Boráros téren igyekeztem a HÉV felé. Valami családi alkalomra mehettek, mögöttük az idősebb nőrokonok. Aranyosak voltak, felszabadultak. Jó tizenkét éves formák. Biztosan testvérek, talán tényleg ikrek. Vagy nem. Csilli húgommal mi is nagyon szerettünk összeöltözni. Igaz, mindig magasabb voltam nála, az én hosszúkás arcomon apu, az ő gömbölyű arcán pedig anyu lágyabb vonásai. Nekem szögletes, neki lekerekített minden mozdulata. Mindez cseppet sem zavart minket. Ha tehettük, egyformába öltöztünk, és ikernek képzeltük magunkat. Büszkén lóbáltuk két kis copfunkat (az övé több árnyalattal sötétebb volt, persze), és cinkosan mosolyogtunk: most aztán jól becsapjuk a világot! A Világ persze szívesen játszotta, hogy elhiszi nekünk ezt az ikerséget, és ezen élvezettel nevetgéltünk. Egyforma ruháinkat anyu varratta. Csinos kis kötényruhák voltak, kékek, piros mintával vagy csak simán sokféle kékkel, no meg a fehér alapon leheletnyi kis virágok...