Élmény-befőzés

Üldögélek anyu mellett. Állítólag van itt is  olyan biztonságos, mint a bunkerben. Vagy legalábbis majdnem. Vasbetonból épül errefelé minden ház. Minden lakáshoz tartozik bunkerszoba. Minden társasházhoz légópince. Az itteniben ágy is van, meg csap, meg zuhanyzó, sőt, vécé is. Igaz, időtlen idők óta nem takarítja senki, emiatt bokáig érő a kosz. Nagy bajnak kéne lennie, hogy arra az ágyra csak rá is üljek. Nagy baj pedig nincs. Vagy nem érzékelhető. Bár szólnak a szirénák, felsüvít a vijjogó hang. Hallottam ilyet Pesten is. Apósomat vittem Zuglóba, hogy a tavalyi koszorútűz áldozatául esett réges-régi családi örökséget, a berakott tölgyfaasztalt megújulva, megszépülve átvegyük sok-sok magyar forint ellenében. Nem volt könnyű szakembert találni, mert ez viszonylag kis munka, ám pepecselős. Többfelé is elautókázott a testes asztal, míg ez a fiatal zuglói mester végre vállalta. Apósom szépen félreteszegette nyugdíjából a javítás árát, a mester pedig komótosan javítgatta. Mire össz...

Receptgyűjteménye mindenkinek van, aki főzni vagy sütni szeret vagy szokott. Az enyém egy kis műanyag tasakban kucorog. Vagy inkább pöffeszkedik. Annyiszor elhatároztam már, hogy rendes húgaimhoz hasonlóan én is egységesítem az egészet. De mégsem tettem meg eddig. Eleinte azt hittem, az idő hiányzik hozzá. Aztán felvettem a sürgős teendők listájára. Szégyelltem magam előtt, hogy gyűrött ficni-fecniken van a konyhaművészetem java. Amennyiben ezt konyhaművészetnek lehet nevezni. A legegyszerűbb kevert tésztával indult - főiskolás koromban éreztem először a késztetést, hogy elkérjek egy receptet. Drága, jószívű lakótársam, Ildi ugyan szabadkozott, hogy ez egy pofonegyszerű süti, felesleges leírni, de én ragaszkodtam hozzá, hogy majdani gyűjteményem első darabja legyen. Vadonatúj vonalas füzetbe, az akkori legszebb betűimmel körmöltem az első oldalt. Aztán keresztanyám cukrásznak készülő lánya árult el pár titkos receptet. Anyu unokanagynénje, a számomra érthetetlenül Lidika névre hall...

Miket írtam a blogomba? Tessék: Frutti della vita    - Gyümölcsök az életből Élménybefőtt Tartós öröm Befőzés váratlanul jött gyümölcsből Baracklekvár Receptgyűjtemény 2018 Gondolatok a táplálkozás körül   Kirakós   Építkezési és étkezési végletek   A kerti pulcsi Cseresznyés merengés Csak (Ilikéről, a kozmetikus tündér-művésznőről) Sanyi bácsi Gyümölcskovász   Évi kovászos kenyere   A Hölgy Colla voce dell'Opera    - Az Operaház énekeseként Séta az Andrássy úton, virágokkal Öröm-szikra Nabucco Ave Maria Hugenotta kereszt Hugenották váratlan ajándéka Aida Zene, csakazértis   A zsinagóga udvarán Utolsó Manon Holle anyó takarít Ki hallott már ilyet? Ezrek-Mahler-Veszprém Volt egyszer egy Hunyadi Stop! Állj! Borisz, bolond, betyár kölkek Tritónusz Aranyeső Elájulok  Vicusok   Carmen - nekem Székely fonó   Andante    - Jártomban-keltemben New York scrapbook New York scrapbook 2. New Yor...

Persze, hogy tudja. Nem mászik rá, mert törékeny. Amúgy tényleg nem. Csak most. Mert olyan óriási. Mászásra csábít. Meg hát a diófán magasabbra is mászott már. Aztán nem lett semmi baj. De az ecetfa rossz hírére most sem cáfolt rá. Igaz, már eddig is mászott rajta. Becsszó, vigyázok magamra, nem megyek magasra! Aztán meg olyan hívogatóak, vastagok voltak ott fenn azok az ágak, muszáj volt feljebb menni. De az ecetfa - százszor megmondtam - törékeny. Balesetveszélyes. (Amúgy is utálom, mert büdös.) Az ecetfa alatt betonvas. Meg sudár, nyárs-egyenes kerítésoszlop. Meg éppencsak lefedett vízakna. Ráesett. Nem, az oszlopra nem. Csak a többire. Óriási reccsenés, kétségbeesett ordítás. Rémülten egymásra nézünk, mindenki mindent eldob, és versenyfutás. Hol a gyerek? Fekszik a földön. Nem bír fölkelni. Mozdítsam? Szabad? Vagy mi legyen? Hol fáj, mid fáj, mennyire, mutasd, vérzik, törött? Aztán óvatosan betesszük a kerekesszékbe. Csak az ágyban szeretnék feküdni! - jajveszékel. Ott ó...

- Kibírhatatlan vagy, mint az anyád! Hát olyan nehéz csöndben megülni? - kezdi a jól szituált úriembernek kinéző, fess férfi. És ömlik belőle a visszafojtott indulat, ahogy kislánya fegyelmezésének álarca mögött kedves arcú, értelmes tekintetű, csinos feleségét gyalázza. A nő feszeng, a szégyenkezés csak úgy süt minden porcikájából. Mikor a férfi odébb lép, az orvosi váró székébe beledermedt lányka óvatosan igazít magán ültében. S az anya, akit porig aláztak, fojtott indulattal förmed rá Borikára. Hallgatom őket, és szánalommal teli tehetetlenség fog el. Legszívesebben rámosolyognék a kislányra: nyugi, teljesen okés vagy, én sem bírok sokáig egy helyben ülni ficergés nélkül. De valami bénultság fog el. És fortyog bennem az indulat: miért kell egy gyereket szidalmazni? És egy anyát? A tökéletlenségeinkért talán? Hiszen akkor egész nap behúzott nyakkal sunyíthatnánk. Mitől lett ilyen ez az apa? (Az anya is külön tanulmány, igen.) Talán vele is így beszéltek, ebbe nőtt bele. Talán a s...

Hazafele tartok, a világ számomra legszebb városában. A kontinens legöregebb földalattijából jőve sietősen szedem a lépcsőfokokat. A Vörösmarty téren átszaladok. Már majdnem kész a felújítás. Már tényleg csak egy pici szakaszon van aprómurvás burkolat-pótlék. Sebtiben átugrom fölötte, gondolatban megköszönve a kaszinónak a leterített szőnyeget. Szeptember utolsó napja nyárias meleggel búcsúzik, kicsit sem fázom. Jólesik a friss levegő, amit délután jól kitisztogatott az a hatalmas szél. Most béke van. Aztán rájövök, mi fokozza boldogságomat: halk asztali jazz csordogál ki a térre. Az éttermek terasz-asztalai tele vendégekkel. Virágok, meghitt éjszakai fények. Tőrőlmetszett, megpihenő boldogság. Merek a percnek örülni, élvezem a zenét, rácsodálkozok az egy asztalnál ülők arcának nyugalmára. Egy magas, őszes, egyenes derekú férfi őszinte, ám tiszteletteljes kíváncsisággal néz a szembenülő székben szinte elvesző, törékeny, apró nőre. A korát hátulról nem tudom megállapítani, fekete haja...

Szeretek jó példákat olvasni. Ahol emberek önzetlenül segítenek. Azt hiszem, ezen a közösségi oldalon is elég sok van. Akik adnak abból, amijük van: pénz, tárgyak, idő, odaforduló szeretet. De nem tudok úgy legörgetni a FB-n, hogy a kommentekben valahol valaki ne jegyezné: ilyen persze Magyarországon nincs, mert mi magyarok.... és itt jön az önpocskondiázás. A klasszikus, negatív sztereotipiák. Jelentem: nyitott szemmel kell járni! Az elmúlt években szédítő iramban elszaporodtak nálunk is a jócselekedetek. Gyakrabban engedjük át a gyalogosokat a zebrán. Türelmesebbek vagyunk a tökölődő gyalogosokkal, autósokkal, biciklisekkel. Sokkal többen mosolyognak az utcán. Az ottfelejtett árut/pénzt szinte mindig utánamhozzák. A boltokban udvariasabb a kiszolgálás. A tanárok nyitottabbak a változásra, újításra. A családok keresik a problémáikra a megoldást. Divat lett rendbe szedni a lakást, költségvetést, kapcsolatot, lelki életet. Egyáltalán: szociálisan érzékenyebbek lettünk. Nem, ...

Még régen, midőn a nettel épp csak barátkoztam, elém került egy videó. Egy kócstól (tudom, coach) kaptam a linket. Hogy ki beszélt benne, ügyesen elfelejtettem. Arra azonban, hogy miről, remélem, még sokáig fogok emlékezni. Talán dalszerző lehetett az illető, talán amerikai. Annyi bizonyos, hogy épp egy gyorsforgalmú, soksávos úton vezetett, sietett időre valahová, amikor egy csodálatos ihlet szállta meg. Talán egy szép dallam? Vagy egy gyönyörű költemény? Mindenesetre nem volt abban a helyzetben, hogy le tudja írni, bár többnyire tart magánál papírt-ceruzát a hasonló események miatt. De a gondolat már befúrta magát a szívébe-eszébe, nem tudott szabadulni tőle. Azon gondolkozott, mit is tehetne. Megállni sem ideje, sem módja nem volt. Ekkor villant be neki valami: egyszerűen felkiáltott: Most menj tovább, kérlek, keress valaki mást! Nem tudok foglalkozni veled! És csudamód nem nyugtalanította tovább... Sokszor jut ez eszembe, amikor csodálatos dolgok és tervek forognak a fejemben...

Talán a tehetség meg-nem-értettsége, a türelmetlen hozzáállás teszi. A saját tehetségünké a másikéval szemben. Az a türelmetlenség, amivel a miénket fogadták, és amivel - szomorú, de való - mi fogadjuk a tőlünk nagyon eltérőt. Pedig szentül hiszem, hogy mindenkinek megvan a saját kiemelkedő tehetsége. Tudom, vannak, akik nem így gondolják, akik szerint elégedjük meg azzal, hogy közepesen jók vagyunk egy valamiben, esetleg többen is. Bár amikor én kiemelkedő tehetségről beszélek, arra gondolok, amivel a nagy többségből, de minimum a környezetéből kiemelkedik valaki. Amit élvez is. És könnyedén veszi. Nem feltétlenül világbajnok! Csak ott és akkor abban éppen ő az egyik legjobb. Számtalanszor megfigyeltem az értetlenkedést, amikor valaki a saját tehetségét kéri számon - a másikon. Hisz olyan egyszerű, könnyű és természetes... ...énekelni ...rajzolni ...felismerni egy idegen nyelv mintázatát ...lefutni 100 métert hét másodperc alatt ...egy keréken biciklizni ...rejtőzködő állat...

A HÉV műszaki hiba miatt a szokásos (és nagyon kényelmes) 6 percenkénti járatsűrűség helyett félóránként jár, és nem is végig. Jó sokan leszünk, azt hiszem. Bosszankodhatnék, de minek.  Ülök az ülésen (van helyem!), nézem a szürkületbe merülő várost, hallgatom egy foghíjas, nagyothalló, iskolázatlan utastársam hullámzó hanglejtésű, túlfűtött beszélgetését. Mindegy is, mit mond, a tónus elárulja, hogy hogyan érzi magát. Fortyogva háborog. Egy fiatal nő kedvesen instruálja az otthonmaradt családot. Halkan morajlik a munkában megfáradt utasközönség. Béke van.  Bemondó: helyreállt a forgalom, végigmegy a HÉV. Öröm hullámzik át az utasok között. És eszembe jut, hogy idefele utazva egy kislány szállt fel anyukával. Egy cserfes, tündéri kislány.  - Menj beljebb! - csattan az anyai hang. Felállok nagy udvariasan.  - Ülj le! - De így nem látok ki az ablakon! - Ne akarj kilátni, örülj, hogy ülsz! Most csak itt van hely! - De én szeretnék kilátni! Na,...

Egyenetlenül kopog az udvar kövén a lötyögő fejű kalapács. Persze, hiszen a barackmagok ide-oda ugrálnak alatta. Az egyik könnyen megadja magát, szétforgácsolódik azonnal. A másik meg csak szökdös erre-arra, mint akit csiklandoznak. Nem is sikerül mindet szépen megtörnöm, hogy egészben maradjon. Nem baj. Az előbb, csak úgy, kipróbáltam, hogy milyen ízű. Főiskolás koromban ugyanis egyik kollégista szobatársam hozott be egy üveg lekvárt, amiben magok fehérlettek. Először azt hittem, penészes. Aztán, mikor a lány kibontotta, és megkóstoltuk, döbbenten tapasztaltam, hogy milyen finom is a sok szép fehér kis mag benne. Meg is kérdeztem utána anyut, hogy miért nem így teszi el ő is. De persze költői volt a kérdés. Hiszen a barackmagot meg kell törni, és a puha belsejét forró vízbe dobva kell pucérra vetkőztetni. Anyu harminc kiló alatt neki sem állt lekvárt főzni, de volt az ötven is. Néha még több. Az a látvány, ahogy anyu a konyhában a hatalmas kondérban órákon át kavargatja a rotyogó lek...

Lendül a kezem. Közben az agyam is működésbe lép. A másodperc törtrésze alatt végigcikkan a fejemben a kérdés: hogy kerültem én ebbe a helyzetbe? Gyorsan megigazgatom összegyűrt ruhámat. A műszálas, fekete ruhát ajándékba kaptam. És hogy örültem neki! Igaz, a műanyag ruháktól rettenetesen izzadok. De legalább nagyon csinos. Legalábbis én annak tartom. A vállán pliszírozott, áttetsző stóla-résszel. Ezt a részt rángattam ki nagy igyekezettel a melltartópánt alól, ahová azért gyűrtem be, hogy enyhülést keressek a fullasztóan meleg kánikulában. Csak épp kiigazgatni mulasztottam el a nagy sietségben. És most, a templom közepén, a várakozó tekintetek kereszttüzében égve felvillant, mennyire illetlenül viselem ezt a szép ruhát. Hátam mögött csendes, visszafojtott derű hangjai jelzik: igen, észrevették a változást rakoncátlan toalettemben. De ez tényleg csak egy gondolatsuhanásnyi idő. Cselekednem kell. Felemelem a karom, biztatólag mosolygok, hangot adok, majd beintek. ​És...

Eprészni indulok. Egészen konkrétan hátra a kertünkbe. Süt a nap. A diófa hatalmasra nőtt koronája alatt ballagok el. Biztonságot ad az érzés. A frissen nyírt füvön energikusan táncol a napsugár. A kis veteményes szélén lassan pirosodik a ribizli. A körtefa szép habfehér ruháját rég levetette, zöld lombkötényébe rejti éretlen gyümölcseit. A cseresznyefa alsó ágai földig hajolnak a lassan rózsaszínűre váltó súly alatt. A barackfákról nem győzzük letörögetni a minibarackokat - tavaly sem lett elég a ritkítás, több águk letört a döbbenetes mennyiség alatt. Most az ágaikat is rövidre nyírtuk. Persze, ész nélkül nekiálltak vízhajtásokat növeszteni, de tegyék csak. Bolond kamaszok. Sűrű lombjuk közé be sem lehet látni. Igaziból eprészni jöttem. A legnagyobb tállal, hiszen szezonja van. Tele is szedtem, púposra, meg még félig egy másikat. Olyan két kiló formát. A rengeteg csapadéktől kövérre hízott epreket szedegetve elszabadulnak a gondolataim. Hogy milyen csodálatos, hogy tényleg nem...

Világosan emlékszem arra a kislányra. A fürdőszobai tükörbe csak a lila, műanyag, homokóraforma széken felkapaszkodva tudott belenézni. Jónéhányszor leesett, megütötte magát - a könnyen boruló, könnyen széteső hokedli nem támogatta ezeket az akciókat. De ő azért felmászott rá, erősen kapaszkodva a mosdókagyló szélébe - úgy látszik, a mosdóba több jóindulat szorult, mint a székbe - , hogy a kopott foncsorozású, unalmas, tizenkettőegytucat tükörbe belenézzen.  Mert nem a tükör számított. A lényeg a kép volt. A tükörből ugyanis egy tüneményes, mosolygós kislány ragyogott vissza. Bőre áttetsző-fehér. Orra csupa szeplő. Két kis szőkésbarna fonott copfja reménytelenül kócos - a nap bármely szakában. De a nefelejcskék szemek kedves-huncutul csillogtak. A rózsás orcák vidáman mosolyogtak. A szép ívű, cseresznyepiros szájacska bájosan kacskaringózott a pisze orr alatt. Közel hajolt a képhez. Csücsörített. Mosolygott. Fintorgott. Megpróbálta mérgesen ráncolni a homlokát...

A szépség megfoghatatlanságán mindig ámulok. Mitől szép valaki? Nagycsaládos anyákat figyelek meg időnként szemérmetlenül. Van, aki a belső szépségre fektet hangúlyt. Van, akinek a gyerekei előrejutása, sikerei a legfőbb kiteljesedés. Éppen egy olyan barátnőmmel beszélgettem telefonon minap, aki számára a házasság az abszolút első, teljesen együtt rezdül a férjével. Így építette fel kemény munkával a közös életüket. És működik. Kiteljesedtek mind. A gyerekeik gyönyörűek, kiegyensúlyozottak. Miközben beszélgetünk, felszállok a bringámmal a HÉV-re, leülök az egyetlen helyre, ahová lehet, úgy, hogy még fogni tudjam a biciklit. Mellém ül egy fiatal anyuka. Jaj, nem hiszem el, nem lehet veletek sehová elmenni! - bosszankodik kicsit. Az ikrek nyűglődnek a babakocsiban. A kisfiút maga mellé ülteti. Nagyobbacska, iskolásforma lánykája a másik oldalán üldögél. Barátnőmmel együtt örvendezek a hétköznapjaik szépségén. Az anyuka benyúl a babakocsi alá, előhúz egy táskát. Kic...