Élmény-befőzés

(Ez is a fb-ról vándorolt át. Mégiscsak megőrzöm. Még újságban is volt - egy kicsit átszerkesztve a Reformáció Ünnepe táján) Hugenotta kereszt volt a medál azon a kis ezüstláncocskán, amit még kislányként keresztanyámtól kaptam. Nagyon egyszerűen öltözködtem akkoriban. Amire éppen futotta. Vagy még inkább: amit kaptunk. Az osztálytársaim helytelenítték is, de nem törődtem vele. Nekem ez jutott. Ha véletlenül egy-két csinosabb, már-már divatos ruhadarab került a tulajdonomba, ahhoz azért ragaszkodtam. Szerettem szép lenni, de ha nem futotta rá, elfogadtam. A kis vékony ezüstláncocska viszont mindennapos kellékemmé vált. Szerettem morzsolgatni ujjaim között a kis egyenlő szárú keresztet, és a cseppecske, Szentlelket jelképező galambot. Unalmas órákon (rengeteg volt) megnyugtató érzés volt a pici madár csőrével az ajkamat puhán megérinteni. Fürdésnél nem vettem le, de alvásnál mindig. Nem szeretem, ha valami a nyakamat irritálja. Esténként ezért a kis filigrán ékszer az ágyam szélén ...

(Ez eredetileg egy fb bejegyzés volt...) Református tanokon felnőve meglehetős ellenszenvvel viseltettem a Mária-kultusz iránt. Némi riadalommal, idegenkedve személtem a katolikus templomokban megjelenített vértelen, gyengécske, szenvedő nőalakot. Miért imádkoznak hozzá? Miért nem egyenesen az Istenhez? Hát nem pont az a nagyszerű Jézus tanításában, hogy semmiféle közvetítőre nincs végre szükség? Hogy nem kell nagyhatalmú közbenjáró, mert protekció nélkül juthatunk közvetlenül a Mindenható Teremtő elé? Mire hát ez a nagy buzgalom, amivel Máriát ostromolják? Volt olyan szakasza az életemnek, amikor egy hittérítő vehemenciájával fáradhatatlanul próbáltam meggyőzni a szentek segítségében reménykedő ismerőseimet arról, hogy értelmetlenséget cselekszenek. Voltak, akiket meggyőztem, de nem túl sokan. Ahogy forogtak az évek, elcsendesült a missziói lendületem. Láttam erősen máriátlanokat aláhullani a fertőbe és máriásokat megtartatni nehéz, emberpróbáló időszakokban. Előttem van egy bar...

Nem tudom, miért van így, de újabban kényeztet az élet. Mintha most akarná megadni mindazt, amit eddig olyan erős vággyal kértem. Vagy lehet, hogy attól van, hogy már nem érdekel, ki mit vár el tőlem. Egyszerűen azt teszem, amit követendőnek tartok ÉS jól is esik. Már említettem, hogy valahogy így pottyant az ölembe egy tüneményes amatőr kórus. Minden görcsöléstől és erőltetéstől mentesen. Tudják: minden rajtuk áll vagy bukik. Ha nincsenek - nincs próba. Ha jönnek - zajlik az élet. Próbálunk, gyakorlunk, hangot képezünk, picit megmozgatjuk magunkat, és élvezzük, hogy a közös munkának micsoda jó gyümölcsei vannak. Ha elkészülünk egy-egy művel és elejétől a végéig elénekeljük - extázis. Mert megérte. Azt hiszem, a közös éneklés az egyik legnagyobb erő, ami az embereket közel hozza egymáshoz. Érdekes, mert eleinte nem akartam vállalni. Így lettek ők a szerelemgyerek az életemben. Aki, ha már egyszer jött, és ha már egy akkora nagy fellángolásból, akkor megtartja az ember. És utána...