Van nekem
egy nagyon öreg vitorlavirágom. Még az előző évezredben kaptam, diplomakoncerten. Ebből is látszik, hogy egy valóságos matuzsálemről van szó.
De nem látszik ám rajta.
Most éppen közepes méretű. Volt már fél fürdőszobát betöltő, hatalmas bokor és volt egy szál levélkével árválkodó.
Nagyon szeretem. Valahogy összenőttünk. Ami különlegessé teszi számomra még, az az, hogy a lelkiállapotomat gyönyörűen le lehetett olvasni róla. Ha szép kerek volt az életem, tizesével ontotta a virágokat méteres lombjában. De ha vihar tépte a lelkemet vagy titkos féreg foga rágta, menten sorvadásnak indult: kisebb és kevesebb levelet hozott, az is sárgult, aszott, a virágai is egyre kisebbek lettek, míg el nem tűntek. És ültethettem csodaföldbe, öntözhettem csodatáppal - rá se bagózott. Kornyadozott.
Aztán egyszer csak, valami érdekes úton-módon azt hozta az élet, hogy orchideák kezdtek gyűlni körülöttem. Igen, emlékszem már. Drága Ági húgom hozta az elsőt, amikor megtudta, hogy most már tényleg, igaziból keresztanya lesz! Úgy emlékszem, áprilisban. Októberben született Fülöp. És utána hét évig, minden áprilisban újra meg újra kihajtott az orchidea.
Ez volt az első. Még nem fejezte be nálam földi pályafutását, már jött is a következő. És azóta valahogy mindig van nálam. Nem mindegyik éli túl. Azt hiszem, van egy betegségük, amitől elfonnyadnak, kikúrálhatatlanul. De ha mégis életben maradnak, akkor minden évben nekiveselkednek, és virágoznak.
Az idén különösen érdekesen alakult ez. Mert mindegyik egyszerre fogott neki a virágzásnak. Pár nap különbséggel fedeztem fel rajtuk azokat a kis, erős hajtásokat, amelyekről biztos szemmel meg lehet állapítani, hogy ezek bizony már nem a szokásos léggyökerek, itt bizony virágzás következik!
És olyan aranyosak.
Négyen négyfélék.
A leggyorsabb éppen szilveszterkor bontotta ki az első szirmait. A többi később, sőt, a negyedik annyira megfontolt, hogy még mindig szorosra zárja bimbóit. Pedig látom: lesz virága, biztosan!
És előre tudom, hogy elhullani is teljesen egyéni módon fognak. Egyikük pár hétig, másikuk hónapokig virít.
Életem egyik legrázósabb időszakán vagyok túl. Újratervezés. Újratöltés. Újraindítás.
És bizony, az elején, a nehezén a vitorlavirág elképesztő állapotba került. Átültettük. Locsoltam. Tápoztam. Hiába.
Meg kellett várni, míg sikerült a félreértéseket tisztázni, fájdalmakat enyhíteni, régi sebeket begyógyítani. Az pedig idő. Sok idő. Rengeteg idő.
Félretettem a vitorlavirágot, azzal a gondolattal, hogy a régi életemben hűséges barátom volt, béke vele.
Az orchideák meg ragyogóan és vigasztalólag virítottak.
És tessék.
Most, hogy úgy-ahogy, sőt, egész jól belerázódtunk az újraindított életbe, most, hogy minden orchideám egyszerre csapott bele a virágzás kihívásába, a vitorlavirágom is meggyógyult.
Egészséges, ép levelek pompáznak rajta. Pedig nem változott a helye. Nem változott a gondozása sem.
Lelke van, azt hiszem.
Vagy legalábbis rezonál az enyémre.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése