Ahogy feslett erkölcsű, pénzhajhász szerencsejátékosként odalibegek életem legmagasabb sarkú, mégis hordhatóan kényelmes, talánbordó cipőjében, fekete, fűzött derekú, csipkés nadrágszoknyás ruhámban, könyök fölé érő csipkekesztyűben, szaloncukor formájú kalapommal a vörös göndör paróka fölött a másik kártyázó társasághoz, kedves kalapos kollégám a szokásos, kötelezően kokettálós köszönés helyett csak búsan mered maga elé.
- Ne is kérdezd! Ez az utolsó. Vége. Vége a Manonnak meg az egésznek. Itthagyjuk ezt a csodás házat, ahol annyi hihetetlen élményben volt részünk! - és sorolja, sorolja az emlékeket. Gyász lengi be hirtelen a tiritarka, fényes társaságot. Tényleg. Ha most itt az Erkel is bezár, mikor nyit meg újra? Láttuk az Operaház többéves csúszását. Reménytelenség, lemondás és csüggedés árad szavaiból, lényéből. Jaj, de megértem! Közben pedig bennem egészen más is munkálkodik.
A várakozás izgalma.
Mert nemsokára újra az Andrássy útra járunk dolgozni. Az Operába. Az OPERÁBA. Úgy várom már, mint karácsonyt a kicsinyek.
Ráadásul, nekem megadatott - talán azért, mert sokáig, nagyon sokáig vártam rá, és nem jött természetességgel -, hogy minden nap egy kicsit ünnep számomra, amikor dolgozhatok.
És ez az ünnep már otthon elindul, amikor elbúcsúzom a családtól, és felpattanok a bringára.
Folytatódik, amikor beérek az öltözőbe, és ez vár:
Utána pedig az öltözés, a fodrászok és öltöztetők sürgés-forgása, a kollégák csip-csup és nagyobb dolgai, az apró bosszankodások és felcsattanó nevetések és csilingelő kacajok színezik tovább. Smink, utolsó pillantás a tükörbe, a kottába (jól emlékszem a szövegre? a dallamra? hány ütem is van addig a picur kis nyiffanásnyi hangig? meddig tart az a másik hang?), majd az ügyelő hangja: a figyelmeztetők, a hívások.
Végül pedig ott állunk-ülünk-fekszünk a behúzott függöny mögött, csipogunk kicsit, a karnagyok esetleg még pár kérést rebegnek felénk, abban a biztos tudatban, hogy aztán vagy meglesz amit kérnek, vagy sem, üdvözöljük egymást, megtudjuk, ki beteg, esetleg hogy mit ebédelt vagy mennyire rosszul aludt előzőleg, majd felcsendül a nyitány, és indul - a mese.
Akárhányszor is, nekem mindig mese. Még mindig. Még mindig szeretem.
És lehetünk olyanok, amilyennek lennünk kell.
Adja Isten, hogy lehessünk egyre többször igazi, emberi karakterek, a maguk jó és rossz oldalaival! Hogy ép lelkű és érzésvilágú, hitet és reményt sugárzó előadások játékosai lehessünk!
Hogy a katarzist, a tökéletlenségeivel együtt is megélni érdemes életet mutathassuk!
Legyen így.
Márciustól az Operaházban.
Egyik legkedvesebb kollégámmal.
(Réges régen, premier környékén, maszktalan időkben, egy másik életben.)
(Mikor nagyon szeretnék erkölcsösebb életet élni, és szerencsejátékos helyett apácává változni, de a fodrász, aki ebben a szent és lelki folyamatban legfőbb segítségem, még nem érkezett meg.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése