Kezdődik az új szezon. Sajnos egy buta baleset miatt lemaradtam az Álarcosbál-sorozatról, ezért hosszabb szünet után most állok újra a színpadon. Meg fekszem, persze, ha úgy kívánja a rendezés. Mint például a Carmenben, tegnap este is. Szépen elnyúlok egy hatalmasra nyitott hálózsákon a színpad elején, és "mélyen alszom". Elég mélyen ahhoz, hogy a kártyavető cigánylányok veszekedése ne zavarjon egy csöppet sem. Persze tényleg nem zavar, nincs mit megjátszani ezen, hiszen először is: tudom, hogy ez csak játék tőlük is, másodszor: roppant módon élvezem, hogy ennek a szép zenének a burkában vagyok, és a szólisták szép hangja és jelenléte tölti be a rendelkezésre álló teret. Élvezettel figyelem a szólistáink hangjának fejlődését, változását, a színészi játékuk csiszolódását, ahogy érnek, változnak az évek alatt. Miközben hanyag eleganciával elnyúlva fekszem és csak pihenek, a szokásosnál több lehetőségem van megélni a helyzetemet. Tudatosítani, hogy itt vagyok, ahol lenni vágyta...