Vannak fényesebb pillanatok. És van, hogy a sötét háttérben a hétköznapi módon színes pillanat is ragyogóan fényesnek tetszik. Lehet, hogy ez az igazabb ragyogás. A legutóbbi Székely fonó varázslatát több tényező adja össze. A teltházas előadás mindig csodás élmény - még akkor is, ha ehhez segítségre volt szükség. Az, hogy tudtam kivételesen extra szakmai jegyet szerezni barátaimnak, még inkább sajáttá és bensőségessé teszi az estét. Hogy hallom, ahogy az egyik barátnőm hejehujázik a nézőtérről - még több életet lehel bele. Pedig már eleve több szinten is szeretettel tudok kapcsolódni ehhez a műhöz. (Azt most ne feszegessük, milyen önkínzással lehet megtanulni, mert a végeredmény a lényeg.) Visszaszerettem Kodályba. A népdalokkal mindig jó volt a viszonyom. A modernsége ellenére a rendezésben pont annyi a hagyománytisztelet, amennyitől még otthonosan érzem magam benne. Szóval szép. Még ha ez se nem objektív, sem nem erkölcsi kategória. A fiatal népitáncosok és az énekesek pont elé...